Az Irkut első indítását 2030 utánra ígérik. A projekt célja, hogy olcsóbbá és rugalmasabbá tegye az űrindításokat egy visszatérő első fokozat segítségével. Míg az amerikai megoldásoknál a rakétafokozat függőlegesen, hajtóműves fékezéssel tér vissza a földre, az orosz mérnökök egy teljesen más logikát követnek. A tervek szerint a leváló első fokozat szárnyakat nyit, majd a sűrűbb légkörbe érve repülőgépként tér vissza a kozmodrom közelébe, ahol kifutópályán száll le.
Ez a megoldás nem technikai hóbortból: az orosz indítási útvonalak alatt hegyes, tundrás, infrastruktúra nélküli területek húzódnak. Egy függőleges leszállórendszer kiépítése itt nemcsak bonyolult, hanem gazdaságilag értelmetlenül drága lenne. A „hazarepülő” fokozat sokkal jobban illeszkedik az orosz viszonyokhoz.
Mit tudna az Irkut?
A tervek szerint az Irkut egy szuperkönnyű rakéta lenne, vagyis kis tömegű műholdak pályára állítására szolgálna. Létezne egyszer használatos és többször használható változat is, utóbbinál az első fokozat szárnnyal és sugárhajtóművel térne vissza. A hajtóanyag-választás modern: metán és folyékony oxigén, ami tisztább és hosszabb távon fenntarthatóbb megoldás, mint a régi üzemanyagok.
A hasznos teher azonban korlátozott. A visszatérő változat csak néhány száz kilogrammot tudna alacsony Föld körüli pályára juttatni. Ez azt jelenti, hogy az Irkut nem versenytársa a nagy hordozórakétáknak, inkább technológiai és stratégiai eszköz lehet, illetve kisebb műholdak célzott indítására szolgálhatna.
Miért kérdéses a megvalósítás?
Papíron az Irkut működőképes elképzelés, a gond ott kezdődik, hogy a kulcsfontosságú rendszerek egy része még nem létezik. A tervezett rakétahajtóművek, a többször használható tartályok és a gyors újraindítást lehetővé tevő földi kiszolgálás mind olyan elemek, amelyeket előbb ki kell fejleszteni, majd üzembiztossá tenni.
Ezért a „2030 után” megjelölt időpont inkább politikai ígéret, mint mérnöki menetrend. Amíg ezek az alaptechnológiák nincsenek kész, addig a projekt könnyen maradhat a rajzasztalon.
Kis rakéta, nagy előtörténettel
Érdemes megemlíteni, a projekt nem a semmiből jött: közvetlen előzménye a Krilo-SZV, annak pedig a Bajkal program, amely az Angara-rakétacsaládhoz kapcsolódó visszatérő első fokozat koncepcióját vitte volna gyakorlatba.
A Bajkal a módosított Angara-1.2M első fokozata lett volna, forgatható szárnnyal, futóművel és sugárhajtóművel. Leválás után, hiperszonikus sebességről lassulva, a levegőben „hazarepült” volna, hogy aztán automatikusan leszálljon egy közeli kifutópályán.
A konstrukció technikailag meglepően részletes volt:
– MiG-29-es RD-33 sugárhajtómű,
– repülőgépeknél bevált futómű- és fékrendszerek,
– már létező rakétahajtóművek és avionika.
A projektet mégis leállították, mielőtt repülési tesztekre sor került volna. A fő problémák a többször használható kriogén tartályok, a többször indítható rakétahajtóművek és a földi karbantartás költségei voltak.
Krilo-SZV: kisebb méret, új próbálkozás
A 2010-es évek végén az ötlet visszatért, immár sokkal kisebb méretben. A Krilo-SZV program már egy szuperkönnyű rakéta visszatérő fokozatának megalkotását célozta, amely 6 Mach körüli sebességgel válik le, szárnyat nyit, és sugárhajtóművel tér vissza a kozmodromhoz.
Ehhez fejlesztették ki a „Vihor” nevű, elektromos szivattyúhajtású folyékony rakétamotort, viszonylag alacsony tolóerővel, ami már ekkor kérdéseket vetett fel a rendszer hatékonyságáról.
