Az iráni űrprogram fejlődésének első két évtizedét elsősorban kisméretű, néhány tíz kilogrammos műholdak határozták meg: az Omid, a Rasad, majd a Noor-sorozat és a későbbi Soraya olyan lépcsőfokokat jelentettek, amelyekkel Irán fokozatosan sajátította el a műholdtervezés, az irányítás, a kommunikáció és a pályára állítás technológiáit. Az elmúlt két év fejlesztései azonban arra utalnak, hogy az ország az egyszerű technológiai demonstrátoroktól egyre inkább a gyakorlati szolgáltatásokra alkalmas műholdak felé mozdul el.
Megjelentek a száz kilogramm feletti műholdak
A változás egyik első látványos példája a 134 kilogrammos Pars–1 volt, amelyet 2024 februárjában egy orosz Szojuz rakéta állított mintegy 500 kilométeres napszinkron pályára. A három kamerával felszerelt távérzékelő műhold feladata Irán felszínének megfigyelése, többek között mezőgazdasági, környezetvédelmi és katasztrófavédelmi célokra.
2025 júliusában követte a mintegy 110 kilogrammos Nahid–2 távközlési műhold, ugyancsak egy orosz Szojuz fedélzetén. A Nahid–2 már nem egyszerű kísérleti eszköz: Ku-sávú kommunikációt, több frekvenciasáv használatát, háromtengelyű stabilizációt, valamint fejlettebb fedélzeti adat- és energiairányítási rendszereket tesztel.
Újabb mérföldkő következett 2025. december 28-án, amikor Oroszország egyszerre három iráni műholdat – a Paya, a Zafar–2 és a Kowsar egy újabb változatát – állított pályára. A 150 kilogrammos Paya Irán addigi legnehezebb pályára juttatott saját gyártású műholdja lett. Az iráni adatok szerint fekete-fehér felvételeinek alapfelbontása mintegy öt méter, és elsősorban mezőgazdasági, vízgazdálkodási, környezetvédelmi és területmegfigyelési feladatokra szánják.
A kisebb műholdak sem tűnnek el
A nagyobb eszközök megjelenése ugyanakkor nem jelenti a nano- és mikroműholdak végét. Irán 2024 januárjában egyetlen Simorgh hordozórakétával három műholdat állított pályára: a Mahda mellett a jóval kisebb Keyhan–2 és Hatef–1 technológiai demonstrátorokat. A fejlesztési irány itt elsősorban az új kommunikációs, helymeghatározási és műholdhálózati technológiák kipróbálása volt.
Ezzel párhuzamosan az iráni magánszektor is belépett az űriparba. A Kowsar és a Hodhod műholdakat iráni magánvállalat fejlesztette, és 2024 novemberében egy orosz Szojuz vitte őket pályára. A Kowsart földmegfigyelésre, a Hodhodot pedig elsősorban keskenysávú kommunikációra és IoT-adatátvitelre tervezték. Ez volt az első alkalom, hogy iráni magánszektor által készített műholdakat állítottak pályára.
Már nem egyetlen műholdban gondolkodnak
Az egyik legfontosabb változás, hogy Teherán már nem csupán önálló műholdakat, hanem teljes műhold-konstellációt akar üzemeltetni. Hassan Salarieh, az Iráni Űrügynökség vezetője júliusban közölte, hogy a Shahid Soleimani rendszer első szakasza 24 műholdból – 18 működő és hat tartalék egységből – áll majd.
A konstelláció keskenysávú távközlési rendszerként működne, elsősorban gépek, mérőállomások és érzékelők adatainak továbbítására. A projekt tehát nem egy iráni Starlink: nem nagy sebességű lakossági internetet, hanem elsősorban IoT- és gép-gép közötti kommunikációt szolgálna. Az első teljes méretű kísérleti példányt 2026 februárjában mutatták be, a további műholdak integrációja pedig már folyamatban van.
A hordozórakéták is egyre többet bírnak
Fontos ugyanakkor különválasztani a műholdgyártás és a hordozórakéták fejlődését. A Pars–1-et, a Nahid–2-t, valamint a Paya–Zafar–2–Kowsar hármast orosz Szojuzok állították pályára, vagyis Irán nagyobb műholdjai esetében egyelőre részben külföldi indítási kapacitásra támaszkodik.
A saját rakétatechnológia azonban szintén fejlődik. A Simorgh 2024 decemberében mintegy 300 kilogrammos összterhet juttatott pályára, ami akkor iráni rekordnak számított. A küldetéshez tartozott a Saman–1 orbitális átviteli modul is, amellyel később a műholdak magasabb pályára emelésének technológiáját akarják elsajátítani.
Az iráni űrprogram így ma már több irányban fejlődik egyszerre: megmaradtak a könnyű technológiai demonstrátorok, megjelentek a száz kilogramm feletti operatív távérzékelő és távközlési műholdak, belépett a magánszektor, készül az első iráni műhold-konstelláció, miközben nő a hazai hordozórakéták teherbírása is. Mindez arra utal, hogy Teherán fokozatosan egy olyan űrinfrastruktúra kialakítására törekszik, amelyben a műholdak már nem elsősorban technológiai presztízseszközök, hanem folyamatosan használható kommunikációs és földmegfigyelési rendszerek részei.
