Az Institute of International Finance (IIF) friss becslése szerint 2024-ben a globális katonai kiadások elérték a világgazdaság 2,5%-át, nagyjából 2700 billió dollárt – ez a legmagasabb szint 2010 óta. Ez talán nem is annyira meglepő, ha hozzátesszük, hogy ma több mint 60 aktív fegyveres konfliktus zajlik a világban, nagyjából kétszer annyi, mint a 2010-es évek elején. A trendet természetesen olyan országok húzzák felfelé, mint Ukrajna, Oroszország, Izrael, vagyis azok, amelyek közvetlenül háborúban állnak, ugyanakkor az IIF azzal számol, hogy középtávon a világ katonai költése tovább nő.
Európa lassú ébredése
Az Európai Unió jelenleg a GDP 1,9%-át költi védelemre, ami 30 éves csúcs, de még így is elmarad a világátlagtól. Eközben a NATO új célja 2035-re az, hogy minden tagállam legalább a GDP 5%-át fordítsa védelemre, a korábbi 2%-os elvárás helyett. Az IIF számítása szerint az EU-nak már ahhoz is évi 115 milliárd dollár pluszt kellene előteremtenie, hogy csak a mostani, globális átlagot elérje, a 5%-os NATO-cél viszont évi 630 milliárd dollár többletkiadást jelentene.
Ez a váltás nemcsak pénzügyi, hanem mentális fordulatot is követel: a hidegháború után Európában a „békeosztalék” logikája uralkodott, vagyis amit a hadseregeken megspóroltak, azt oktatásra, egészségügyre, szociális célokra vagy környezetvédelemre költötték.
Magántőke a frontvonalon
A gond az, hogy az uniós tagállamok zömének a gazdasága súlyos adósággal és költségvetési hiánnyal terhelt. A kormányok ezért egyre nyíltabban számítanak a magántőke bevonására, és a hadiiparban is megnyitnák a kaput a nyugdíj- és befektetési alapok, valamint a bankok előtt.
Csakhogy a legtöbb európai befektető még mindig „potenciálisan toxikus” szektorként tekint a védelemre. A korábbi békekorszak alatt gyakorlatilag elvárás volt, hogy a cégek zöld és „etikus” portfóliókat kezeljenek, és ez annyira megszokottá vált, hogy most attól tartanak: a hadiipar finanszírozása reputációs kockázatot jelent. Különösen ellentmondásos a kettős felhasználású technológiák területe (civil és katonai alkalmazás), ahol a jogi, szankciós és exportkontroll-kockázatok miatt még nehezebb magántőkét találni, mint a „tisztán katonai” projektekhez.
Ki fizeti a háború árát?
Ha a NATO-célok tartósan fennmaradnak, az EU két lehetőség közül választhat: vagy a közkiadások más területeinek – mint amilyen az egészségügy és az oktatás – rovására teremti elő a forrásokat, vagy a tőkepiacra tolja át a fegyverkezés kockázatát és hasznát. Az első változat nyílt megszorításokkal járna, a második viszont egy olyan szerkezetváltással, ahol a háború üzleti modellként jelenik meg.
