Az Egyesült Államok iráni katonai műveleteinek költsége két hét alatt újabb 4 milliárd dollárral nőtt, és már megközelíti a 29 milliárd dollárt – közölte Jules Hurst, az amerikai védelmi minisztérium pénzügyekért felelős megbízott helyettes vezetője parlamenti meghallgatásán. Április végén még 25 milliárd dolláros kiadásról beszélt, most azonban a javítási, pótlási és üzemeltetési költségek emelkedésével magyarázta az újabb növekedést.
Egyre drágább lett az Epic Fury
Washington korábban körülbelül 3 milliárd dollárt költött csak a Tomahawk cirkálórakétákra, és az Irán elleni hadművelet csúcspontján a napi kiadások amerikai politikai döntéshozók szerint elérhették a 900 millió dollárt. Az új adatok alapján azonban a konfliktus tényleges ára ennél is magasabb lehet.
Április elején a Financial Times által idézett független szakértők már 30 milliárd dollárra becsülték Washington kiadásait, míg a CNN forrásai szerint a teljes számla akár 40–50 milliárd dollárra is rúghat, ha az amerikai katonai létesítmények helyreállítását is beleszámítják.
A számok azért különösen érdekesek, mert az Egyesült Államok hivatalosan lezártnak tekinti az Irán elleni Epic Fury hadművelet aktív szakaszát. Marco Rubio külügyminiszter május elején arról beszélt, hogy a művelet véget ért, ugyanakkor azt is hangsúlyozta: Teheránnak nincs szüksége urándúsításra a polgári energiatermeléshez, és Washington elfogadhatatlannak tartja az iráni nukleáris program jelenlegi irányát.
A politikai célokat nem sikerült kikényszeríteni
A magas költségek ellenére az amerikai hadjárat nem érte el legfontosabb politikai céljait. Az Izvesztyija által korábban megszólaltatott szakértők szerint a Fehér Ház alábecsülte Irán védelmi rendszerének ellenálló képességét, valamint földalatti katonai-ipari infrastruktúrájának szerepét.
Jurij Ljamin katonai szakértő szerint Washington a konfliktus elején a „sokk és ámulat” stratégiájára épített. A számítás az lehetett, hogy a döntéshozatali központok elleni tömeges csapások és a vezetők fizikai eltávolítása megbénítja a hatalmi vertikumot. Donald Trump beszédeiben ráadásul nyíltan lázadásra szólította fel az iráni lakosságot.
Ez a politikai forgatókönyv azonban nem valósult meg. Az iráni államszerkezet nem omlott össze, belső robbanás nem történt, Teherán pedig a súlyos károk ellenére sem fogadta el az amerikai feltételeket.
Taktikai sikerek, stratégiai korlátok
Az amerikai hadművelet több iráni célpontban okozott károkat, de a szakértők szerint ezek jelentős része inkább taktikai, mint stratégiai eredmény volt. Ilyen volt például a nagyobb haditengerészeti egységek semlegesítése, miközben Irán Hormuzi-szorosra épülő védelmi doktrínája eleve nem ezekre támaszkodik.
A térségben Teherán számára a döntő eszközöket továbbra is a „szúnyogflotta”, vagyis a kis, gyors támadóhajók, a part menti rakétarendszerek és az aknamezők jelentik. Ezek nagy része a korábbi beszámolók szerint nem semmisült meg.
Ljamin szerint az amerikaiaknak nem sikerült teljesen elfojtaniuk az iráni légierőt és légvédelmet sem. Ennek egyik jeleként említette, hogy a tűzszünet kihirdetése után új Mi–28-as helikopterek jelentek meg az iráni légtérben, ami arra utalhat, hogy a legértékesebb eszközöket földalatti bázisokon tartották.
A föld alatti Irán maradt a fő probléma
Irán katonai-ipari komplexumának jelentős része mély alagutakban és megerősített földalatti létesítményekben működik. Az amerikai csapások megrongálhatták a felszíni műhelyeket és kiszolgáló infrastruktúrát, de a legfontosabb gyártó- és tárolókapacitások pontos állapota kívülről nehezen mérhető fel.
Ez azt jelenti, hogy az iráni rakéta-, drón- és haditengerészeti képességek maradék potenciálja még az amerikai hírszerzés számára sem teljesen átlátható. A szakértők szerint Washington csak egy széles körű szárazföldi művelettel tudná valóban ellenőrzés alá vonni az iráni partvidék és a stratégiai szigetek egy részét, ez azonban hatalmas emberi és technikai veszteségekkel járna.
A friss amerikai költségadatok így nemcsak azt mutatják, hogy az Irán elleni hadművelet egyre drágább, hanem azt is, hogy a katonai fölény önmagában nem volt elég a politikai eredmény kikényszerítéséhez. Teherán mozgástere beszűkült, de nem szűnt meg; Washington pedig egy olyan konfliktus számláját fizeti, amelyben a látványos csapások ellenére sem sikerült döntő stratégiai áttörést elérni.
