Az ukrán parlament elfogadta a Nemzeti Panteon létrehozásáról szóló törvényt, amelynek célja a kiemelkedő ukrán történelmi, katonai, kulturális és államépítő személyiségek emlékének állami rangú megőrzése. Első pillantásra egy háborúban álló ország emlékezetpolitikai gesztusáról van szó: Ukrajna meg akarja nevezni saját hőseit, és méltó helyet akar teremteni azoknak, akiket a függetlenségért folytatott küzdelem alakjainak tekint.
A gond ott kezdődik, hogy a szereplők között olyan nevek is felmerültek, amelyek nemcsak Moszkvában, hanem Varsóban, Jeruzsálemben és több nyugati fővárosban is súlyos történelmi emlékeket idéznek. Sztepan Bandera, az OUN, az UPA vagy Andrij Melnik állami hőskultuszba emelése ugyanis nem pusztán ukrán belügy.
Állami panteon
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök június végén nyújtotta be a Nemzeti Panteonról szóló törvényjavaslatot a Verhovna Radának. Az elnöki hivatal szerint a kezdeményezés célja, hogy Ukrajna állami emlékhelyen tisztelegjen azok előtt, akik különböző korszakokban hozzájárultak az ukrán államiság, függetlenség, kultúra, hadsereg, tudomány és társadalom fejlődéséhez.
A panteonba olyanok is bekerülhetnek, akik a 20. századi ukrán nacionalizmus legvitatottabb alakjai közé tartoznak. Köztük van Jevhen Konovalec, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének, az OUN-nek egyik alapító alakja; Vaszil Kuk, az UPA későbbi vezetője; valamint javaslati szinten felmerült Sztepan Bandera, Szimon Petljura, Pavlo Szkoropadszkij, Ivan Mazepa és Pilip Orlik is.
Nem mindegy, kik a hősök
Egy nemzeti panteon mindig több egyszerű temetkezési helynél. Nemcsak azt mondja meg, kiket tart az állam fontosnak, hanem azt is, milyen múltképre akarja építeni a jövőjét. Egy ilyen emlékhely szimbolikus kánont teremt: kijelöli a hősöket, az elődöket és azokat a történelmi mintákat, amelyeket a közösség követendőnek tekint.
Ukrajna esetében érthető, hogy a háború negyedik-ötödik évében az állam meg akarja erősíteni saját történeti önképét. A gond az, hogy a panteon körül olyan alakok is megjelenhetnek, akiknek öröksége nem választható le a második világháború sötét fejezeteiről.
Az OUN és az UPA állami hőskultuszba emelése nem egyszerűen „más történelmi nézőpont”. Ezek a szervezetek Ukrajnában sokak számára a szovjet uralom elleni harcot jelentik, Lengyelországban viszont a volhíniai és kelet-galíciai lengyel civil lakosság lemészárlásához kötődnek. Izraelben és a zsidó emlékezetpolitikában pedig a náci Németországgal való együttműködés, az antiszemita ideológiai környezet és a holokauszt helyi története miatt váltanak ki súlyos ellenérzéseket.
Bandera árnyéka
A legvitatottabb személy természetesen Sztepan Bandera. Ukrajnában különösen a nyugati országrészben sokan a szovjet és orosz uralommal szembeni ellenállás jelképét látják benne. Oroszországban propagandaeszközzé vált a neve. Lengyelországban viszont Bandera és az OUN-B öröksége elválaszthatatlan attól a történelmi traumától, amelyet Varsó a volhíniai mészárlásokkal azonosít.
A Bandera-kultusz ezért nemcsak történeti vita, hanem külpolitikai kockázat is. Egy dolog azt mondani, hogy Ukrajnának joga van saját hőseit megnevezni, és egy másik dolog figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanaz a hős más népek emlékezetében tömeggyilkosságok, etnikai tisztogatás és szélsőséges nacionalizmus szimbóluma.
Egy európai uniós tagságra törekvő állam nem építheti büntetlenül olyan szereplőkre állami emlékezetpolitikáját, akik a szomszédos tagállam történelmi traumájának központi alakjai.
Lengyel vörös vonal
A lengyel reakció különösen éles volt. Varsóban már korábban felháborodást váltott ki, hogy Zelenszkij egy ukrán katonai egységet az UPA „hőseiről” nevezett el. A lengyel elnöki hivatal és több lengyel politikus ezt olyan gesztusként értelmezte, amely sérti a volhíniai áldozatok emlékét.
A lengyel álláspont lényege világos: Ukrajna európai integrációja nem választható el attól, hogyan kezeli a 20. századi nacionalista erőszak emlékezetét. Władysław Kosiniak-Kamysz lengyel védelmi miniszter egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Banderával Ukrajna nem lép be az Európai Unióba”. Ez nem pusztán történészi vita, hanem politikai üzenet: Varsó kész lehet az EU-bővítés kérdését is összekapcsolni az ukrán emlékezetpolitikával.
Ez különösen súlyos fejlemény, mert Lengyelország 2022 óta Ukrajna egyik legfontosabb támogatója volt: menekülteket fogadott be, fegyvereket szállított, logisztikai hátországot biztosított, és politikailag is következetesen támogatta Kijevet. Ha ez a stratégiai szövetség a történelmi emlékezet körüli konfliktus miatt sérül, az Ukrajna számára is veszélyes.
Volhínia sebe
A vita mélyén a volhíniai mészárlások emléke áll: 1943 és 1945 között ukrán nacionalista fegyveresek mintegy 100 ezer lengyel civilt öltek meg Volhíniában és Kelet-Galíciában. A lengyel történészek és politikusok jelentős része ezt népirtásként értelmezi.
Az ukrán oldal gyakran összetettebb etnikai konfliktusról beszél, amelyben ukránok is haltak meg lengyel megtorló akciókban. Ez történetileg igaz annyiban, hogy a térség erőszakhulláma nem volt egyirányú. De a felelősség elmosása nem oldja fel azt a tényt, hogy az UPA lengyel civilek tömeges meggyilkolásához kötődik.
Éppen ezért különösen visszás, amikor az UPA-t egyszerűen a „nemzeti felszabadító harc” romantikus szimbólumává teszik. A történelmi szereplők lehetnek összetettek, de az állami panteon nem akadémiai szeminárium. A panteon felemel, megdicsőít, példaként állít valakiket a teljes társadalom elé. Tehát nem mindegy, kit állítanak piedesztálra.
Izraeli tiltakozás
A lengyel felháborodás mellett Izrael is tiltakozott az ukrán emlékezetpolitika újabb lépései miatt. Májusban Ukrajnában állami tiszteletadás mellett újratemették Andrij Melniket, az OUN egyik vezetőjét, aki a szervezet Melnik-féle irányzatának névadó alakja volt.
Az izraeli külügyminisztérium bírálta a döntést, hangsúlyozva, hogy nincs helye a történelmi igazság és a nácik, valamint kollaboránsaik áldozatainak emléke elhallgatásának. A Yad Vashem is aggodalmát fejezte ki, mert Melnik egy olyan mozgalom vezetője volt, amely támogatta a náci Németországgal való együttműködést, és amelynek közege antiszemita hagyományokat is hordozott. Válaszul az izraeli központ vezetőjét Ukrajnában felvették a Mirotvorec-listára, amelyben az állam ellenségeit regisztrálják.
Ez különösen kényes Zelenszkij számára, aki zsidó származású elnökként korábban óvatosabban kezelte a nacionalista emlékezetpolitika kérdését. A háború azonban átalakította az ukrán nyilvánosságot: ma sokkal nagyobb tere van azoknak a narratíváknak, amelyek a 20. századi nacionalista szereplőkből elsősorban az orosz és szovjet hatalommal szembeni ellenállókat látják, miközben háttérbe szorítják a kollaboráció, az antiszemitizmus és az etnikai erőszak kérdését.
Európai mérce
A panteon-ügy különösen kényelmetlen az Európai Unió számára. Brüsszel Ukrajnát politikailag és katonailag támogatja, az ország EU-tagságát stratégiai célként kezeli, és a háború miatt sok kérdésben kivételes türelmet tanúsít. De az európai integráció nemcsak geopolitikai döntés, hanem normatív vállalás is.
Ha az EU más országoktól elvárja a történelmi szembenézést, az antiszemitizmus elutasítását, a kisebbségi jogok tiszteletét és a szélsőséges ideológiáktól való távolságtartást, akkor Ukrajna esetében sem tehet úgy, mintha ezek másodlagos kérdések lennének. Legalábbis nem illene.
Belpolitikai árnyék
A panteon körüli vita közben Ukrajnában a háború utáni politikai jövő kérdése is egyre gyakrabban kerül elő. Az Ukrainszka Pravda forrásai szerint Valerij Zaluzsnij, Ukrajna korábbi főparancsnoka, jelenlegi londoni nagykövete jelezte Zelenszkijnek, hogy indulna egy esetleges elnökválasztáson, ha arra sor kerülne.
Hivatalosan Ukrajnában a hadiállapot miatt jelenleg nem lehet választást tartani, és Zaluzsnij korábban nyilvánosan azt mondta, politikai jövőjéről csak a háború és a hadiállapot lezárása után beszélne. Mégis jelzésértékű, hogy a kijevi politikai térben már megjelent a háború utáni átmenet, a hatalmi verseny és a nemzeti legitimáció kérdése.
Ebben a környezetben a panteon ügye belpolitikai eszközzé is válhat. Aki meghatározza a hősöket, az részben meghatározza azt is, ki beszélhet a nemzet nevében. Zelenszkij számára a nacionalista emlékezetpolitika felkarolása egyben kísérlet lehet arra, hogy ne engedje át a hazafias szimbolikát politikai riválisainak, a hadsereghez közel álló köröknek vagy a radikálisabb nacionalista szereplőknek.
