Egy középkori iráni erődrendszer és a kínai partvidék egyik létfontosságú madárvonulási állomása is nagyobb nemzetközi védelmet kapott. Az UNESCO Világörökségi Bizottságának 48. ülésszaka egyszerre irányította rá a figyelmet a civilizációk épített örökségére és az országhatárokat nem ismerő természeti rendszerekre.
A dél-koreai Puszanban rendezett tanácskozáson 25 új helyszínt vettek fel a világörökségi listára, miközben több már bejegyzett terület határait is módosították. Irán Alamut erődítményeivel elérte a harmincadik világörökségi helyszínt, Kína pedig a Csangsan-szigetekkel bővítette a Sárga-tenger és a Pohaj-öböl madárrezervátumait.
Alamut nem egyetlen vár
Az UNESCO döntése nem pusztán a híres Alamut várára vonatkozik. A világörökségi helyszín hét, az Elburz-hegység nehezen megközelíthető pontjain felépített erődítményt foglal magában, amelyek egykor egységes védelmi hálózatot alkottak.
Alamut a 11. század végétől a 13. század közepéig a nizári iszmáiliták politikai, katonai és szellemi központja volt. Az erődöket sziklacsúcsokra, szűk hegyi átjárók fölé építették, kihasználva a táj természetes védelmét és az egymás közötti vizuális kapcsolatot.
A helyszín így nemcsak a perzsa hadmérnöki tudás emléke, hanem egy olyan középkori államszervezet lenyomata is, amely erődök, könyvtárak, vallási központok és hegyi települések rendszerére támaszkodott.
Alamut felvételével Irán világörökségi helyszíneinek száma harmincra nőtt, amivel az ország bekerült a legtöbb UNESCO-helyszínnel rendelkező államok első tízes csoportjába. Az iráni örökségi listán Perszepolisztól és Paszargadaitól kezdve Iszfahán történelmi épületein át a perzsa kertekig és karavánszerájokig több évezred emlékei szerepelnek.
Szigetek a madarak országútján
Kínában nem egy teljesen új világörökségi helyszín jött létre, hanem kibővítették a Sárga-tenger és a Pohaj-öböl partvidékén található vándormadár-rezervátumot. A határmódosítással a Liaoning tartományhoz tartozó Csangsan-szigetek madárélőhelyei is a védett terület részévé váltak.
A több mint 4900 hektáros szigetcsoport az úgynevezett kelet-ázsiai–ausztrálázsiai madárvonulási útvonalon fekszik. Ezen az északi sarkvidéktől Délkelet-Ázsián át Ausztráliáig húzódó természetes folyosón madarak milliói haladnak át minden évben.
A Csangsan-szigeteken több mint 140 madárfajt figyeltek meg, és itt található a veszélyeztetett sárgacsőrű kócsag legnagyobb ismert költőkolóniája is. A szigetek pihenő-, táplálkozó- és szaporodóhelyet biztosítanak olyan állatoknak, amelyek több ország területén haladnak keresztül életük során.
A világ legnagyobb árapálysík-rendszere
A kínai madárrezervátum a világ legnagyobb összefüggő árapályos vizesélőhely-rendszeréhez tartozik. A tenger által naponta elöntött, majd szabaddá váló iszapzátonyok rendkívül gazdag táplálékforrást nyújtanak a hosszú vándorútra készülő madaraknak.
Az UNESCO szerint a teljes világörökségi terület több mint négyszáz madárfajt támogat. A Sárga-tenger partvidéke ugyanakkor sűrűn lakott, erősen iparosodott térség, ahol a kikötőépítés, a partfeltöltés, a szennyezés, a tengeri közlekedés és az energiatermelés egyszerre veszélyezteti a természetes élőhelyeket.
A Csangsan-szigetek felvétele ezért nem csupán jelképes elismerés: olyan területet helyez fokozott védelem alá, amely nélkül a teljes kontinenseket összekötő madárvonulási rendszer is sérülhet.
Színházak és szovjet modernizmus
A puszani ülésen a Globális Dél és Eurázsia más örökségi helyszínei is nagyobb figyelmet kaptak. Brazíliában a belémi Theatro da Paz és a manausi Teatro Amazonas került fel a listára. A két 19. századi épület az amazóniai gumiboom idején született, és az európai színházépítészetet az Amazonas térségének helyi motívumaival kapcsolta össze.
Üzbegisztánból tíz taskenti modernista épületet és városi együttest ismertek el. A múzeumokat, szállodákat, lakóházakat és kulturális intézményeket magában foglaló sorozat azt mutatja be, hogyan találkozott a késő szovjet modernizmus a közép-ázsiai építészeti hagyományokkal az 1966-os taskenti földrengés utáni újjáépítés során.
Nemcsak múlt, hanem jövő is
Alamut falai és a Csangsan-szigetek madárélőhelyei látszólag két egészen eltérő világot képviselnek. Az egyik egy letűnt középkori hatalom emléke, a másik egy ma is működő ökológiai hálózat része.
A közös pont mégis egyértelmű: mindkettő csak akkor maradhat fenn, ha a nemzetközi elismerést valódi védelem, tudományos kutatás és hosszú távú fenntartás követi. Az UNESCO-lista önmagában nem állítja meg sem a háborúkat, sem a turizmus és az iparosítás káros hatásait, de láthatóvá teszi, hogy az adott helyszínek elvesztése nem csupán egyetlen ország vesztesége lenne.
