„Ameddig ki tudok menni a pálya mellé, és onnan tudok kiabálni az embereknek, addig tervezek a lovasíjászattal”
A VI. Nomád Világjátékokon aranyérmet szerző, 19 éves Décsei Hanna számára a lovasíjászat jóval több egyszerű versenysportnál. Négyéves kora óta lovagol, tizenévesen már azért dolgozott, hogy finanszírozni tudja az edzéseit, ma pedig nemcsak versenyez, hanem edzőként is járja a világot. A Némethy Lovasíjász Akadémia fiatal sportolója a kirgizisztáni győzelemről, a lovasíjászok különleges közösségéről, az odáig vezető útról, és arról is beszélt, miért tudná akár hetvenévesen is ugyanezt csinálni.
– Véget ért a közelmúltban a VI. Nomád Világjátékok, ahol aranyérmet szereztél. Mit jelent ez a cím számodra?
– A Nomád Világjátékok számomra a nomád sportok és a hagyományőrző sportok olimpiája. Ezt megnyerni olyan, mint elhódítani egy világbajnokságot, vagy még annál is nagyobb dolog. Ez egy elképesztően nagy cím. Fontos hozzátennem, hogy ennek egy kategóriáját nyertem meg. Szerintem egyébként nincs sok értelme annak, hogy a világjátékokon különvették a férfiakat és a nőket, mert ebben a sportban máshol nem két kategóriában versenyzünk. Erre nagyon büszkék is vagyunk: a férfiak és a nők egymás ellen versenyezhetnek, mert ugyanannyi esélyünk van nyerni.
Mindentől függetlenül egy ilyen monumentális eseményt megnyerni, ráadásul olyan körülmények között, ahogy ez az egész működött, hatalmas dolog. Én közben a szervezői csapatba is beálltam, folyamatosan segítettem a saját versenyzésem mellett, és még meg is fáztam, beteg voltam. Abszolút nem számítottam a győzelemre. Elképesztően örülök neki. Ott fent állni és hallgatni a magyar himnuszt fantasztikus érzés volt, majdnem könnyekig meghatódtam.
– Azt mondtad, a szervezésbe is besegítettél. Felfoghatjuk ezt úgy, hogy ez egy nagy család, egyfajta nagy családi együttlét?
– Igen. A mi közösségünk, a nemzetközi lovasíjász-közösség nagyon-nagyon baráti, hihetetlenül kedves társaság. Én magam is részben ezért vagyok ebben a sportban. Az elején csak lovagoltam, és nem az íjászat miatt jöttem ide, hanem a közösség miatt.
Az egész úgy működik, mint egy hatalmas család, egy baráti közösség, ahol mindenki segít mindenkinek. Egy versenyen például a saját ellenfelemnek szurkoltam. Volt egy lány, akitől kifejezetten tartanom kellett, hogy esetleg ő nyer, én mégis ott álltam, és szurkoltam neki, mert az ő győzelmének ugyanúgy tudnék örülni. Ugyanígy, ha valakinek szervezési nehézségei vannak, valamiből hiánya van, akkor aki tud, beáll segíteni. Mindenki ott tesz hozzá, ahol tud.
– Tehát abszolút működik köztetek egyfajta bajtársiasság?
– Abszolút.
– Hogyan kell elképzelni egy ekkora nemzetközi versenyt? Egy olimpiáról vagy világbajnokságról nagyjából van képe az embernek, de milyen egy Nomád Világjátékok? Hol laktatok, mit ettetek, hogyan működött az egész?
– Körülbelül négyezer versenyzőről beszélünk. Mi személy szerint nagyjából hat órára voltunk Biskektől, a központi helyszíntől és a nyitóceremóniától, a saját versenyhelyszínünktől viszont csak fél-egy óra távolságra laktunk. Szerintem öt-hat-hét hotelben lehettek szétszórva a versenyzők, két-háromezren ezen a környéken, mások pedig Biskekben, attól függően, hogy hol rendezték a versenyüket.
Azt hallottuk, hogy mi kaptuk az egyik legjobb szállást. Kempingjellegű helyen voltunk, kis házakkal. Minden házban volt egy szoba, fürdőszoba, egy kis rész vízforralóval és csappal, körülbelül ennyi. Három-öt fős szobákban laktunk. Nagyjából négyszázan lehettünk a szállásunkon, ahol volt egy nagy étkezőhelyiség is. Azt is hallottuk, hogy mi kaptuk az egyik legjobb ellátást.
– Helyi ízekre kell gondolni, vagy próbáltak mindenkihez alkalmazkodni?
– Valahol a kettő között. Nem mondanám svédasztalnak, sorba kellett állni, és lehetett választani, hogy ebből kérsz, abból kérsz, valamit kihagysz. Voltak benne helyi ízek, de próbálták egy kicsit európaivá is tenni, mert nyilván nem mindenki ugyanazt eszi. Reggel például kaptunk rizs- vagy hajdinakását. Voltak olyan levesek és főételek is, amelyekről életemben nem hallottam, de nagyon finomak voltak. Érződtek rajtuk a helyi ízek.
– A sajtó mennyire volt jelen?
– A versenyhelyszínen rengetegen voltak, több interjút is adtam. Volt élő közvetítés is (ezt a mi honlapunkon is figyelemmel lehetett kísérni – a szer.), bár minket nehezebb volt élőben látni, mert tényleg a világ végén voltunk. Egy százméteres pályát úgy felállítani, hogy a befutó és a kifutó is meglegyen, nem egyszerű, és oda az élő közvetítést is nehezebb volt kivinni. De rengeteg kamerás, videós és kisebb portál riportere nyüzsgött ott egész nap. Magyarokkal is találkoztam, nekik is adtam interjút. Nyilván kirgizekből volt a legtöbb, de mindenféle országból érkeztek riporterek.
– Menjünk vissza egy kicsit a pályád elejére. Milyen utat kellett bejárnod ahhoz, hogy 19 évesen idáig eljuss a lovasíjászatban? Lovon születtél?
– Abszolút nem lovas családból származom. Egészen konkrétan senki nem lovagol a családban rajtam és a húgomon kívül. Pomázon laktam, a környéken egy kisebb lovardában kezdtem el lovagolni négyéves koromban. Aztán lovardáról lovardára jártam, sok helyen megfordultam, ahogy fejlődtem. Később egy Csobánka szélén levő díjugrató lovardába kerültem, egy versenyistállóba, ahol nagyon magas szinten tanítottak. Viszont én nem származom gazdag családból, úgyhogy ez azért okozott nehézséget.
Tizenhárom éves koromban jött a fordulat, addigra már kilenc éve lovagoltam. Volt akkor egy barátnőm, aki azt mondta, hogy körülbelül két kilométerre a házamtól lovasíjászkodnak, akár el is lehet sétálni oda. Én azt gondoltam, hogy ez egy nagyon fura, de érdekes sport. Ráadásul nem vagyok az a nagy hagyományőrző típus, és akkor még nem is nagyon tudtam, mi ez. Azt mondtam ugyanakkor: ha tanítanak lovagolni, odamegyek, megnézzük. Ez a pomázi Magyar Vár Táborban volt, ahol a Némethy Lovasíjász Akadémia működik. Odamentem, megnéztem, és rájöttem, hogy milyen remek, összetartó közösség van ott, ami a lovassportokban rendkívül ritka.
– Hogyan ment a beilleszkedés?
– Eleinte csak lovagoltam, aztán néhány hónap után mondták, hogy most már egy íjászedzésen is részt vehetnék, ha csatlakozni szeretnék a csapathoz. Kipróbáltam egyszer, aztán még egyszer, majd kaptam egy üzenetet Némethy Christophtól, a vezetőedzőtől és Maucha Ágitól, a versenyzői csapat edzőjétől, hogy szeretnék, ha csatlakoznék a versenyzői csapathoz. Én azt gondoltam, hogy biztos a fejükre estek. Két-három, talán öt íjászedzés után kérdeznek tőlem ilyet? De olyan jó volt a csapat, hogy én oda akartam tartozni.
Mondtam viszont, hogy nekem nincs rá pénzem, ezt nem tudom kifizetni. Megkérdezték, mennyit tudok fizetni? Megmondtam, és az összeg talán az akkori versenyzői bérlet felét, harmadát fedezte. A versenyzői bérletben heti kilenc órányi edzés volt: lovaglás, íjászat, lovasíjászat, lókiképzés, tényleg minden, ami kell. Christoph azt mondta, nyugodtan járjak azon az áron tovább.
Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, van egy jó megérzése, hogy egyszer megtérül ez a befektetés, mert szerinte nagy ember lehetek ebben a sportban. Én azt mondtam, hogy biztos bolond, de jól van, én ezzel jól járok. Most pedig itt vagyok vele Barcelonában, és az akadémia egyik legmagasabb szintű edzőjeként én is járom a világot.
– Akkor nem volt bolond.
– Nem, azt kell mondjam, igaza volt. És amióta mellette dolgozom, rájöttem, hogy általában igaza van, valahogy van egy ilyen megérzése. Egyébként nekem nem is a versenyzés az elsődleges célom a sportban. Persze nagyon élvezem, most is itt van az Európa-bajnokság, itt vagyunk Barcelonában, de nekem az edzőség a legfontosabb.
– A hagyományos sportot űzők gyakran beszélnek arról, milyen elképesztő áldozatokat kellett meghozniuk azért, hogy felelérjenek a csúcsra. A te esetedben mennyi lemondással járt mindez?
– Amióta elkezdtem a lovasíjászatot és bekerültem a versenyzői csapatba, az elmúlt hét évem, vagyis a teljes kamaszkorom erről szólt. Én nem megyek bulizni, nem járok jobbra-balra, én minden energiámat a lovasíjászatba teszem bele. Tizenöt évesen pedig már több helyen dolgoztam azért, hogy ezt finanszírozni tudjam. Gyerekekre vigyáztam több családnál, később multinál dolgoztam heti 20 órában.
Tizenhat évesen lettem először segédedző, aztán edző. Annyit dolgoztam, hogy igazából egyetlen közeli barátom maradt meg, mert nem volt időm semmire. Rengeteg áldozattal jár, hogy az ember eljusson erre a szintre. Nagyon sokszor azt tapasztaljuk, hogy nagyon csinálja az ember, vagy hobbi lesz belőle. El kell dönteni, hogy ebből akarsz-e élni. Nekem ez a teljes állásom, most nem mentem egyetemre sem, én ebből szeretnék élni és megélni.
– A Világjátékokra esélyesként utaztál ki?
– Úgy gondoltam, hogy esélyes vagyok, de nem az első helyre. Ismertem a mezőnyt, nagyon sok versenyzőt, és tudtam, kik lesznek erősek. Volt például egy francia lány, aki elképesztő pontokat lő, és tudtam, hogy ő is jön. Azt gondoltam, hogy talán van esélyem a második, a harmadik, a negyedik vagy valahányadik helyre ott elöl, de őt nem fogom tudni legyőzni. Ez volt az elképzelésem. Aztán kellett hozzá szerencse is, meg az, hogy minden csillag összeálljon, és végül még lázasan is sikerült nyernem. De abból is látszik, mennyire szoros volt, hogy a legjobb négy versenyző körülbelül három ponton belül végzett.
– Ha össze kellene szedned, mi kellett ehhez a sikerhez a rengeteg munkán, a gyakorláson, a jó edzőkön és a szerencsén kívül, mit mondanál?
– Nem is tudom, hogyan lehet ezt jól megfogalmazni. Talán az elszántság mellett az, hogy mindenre készen kell állni. Ázsiában versenyezni, pláne a lovas közösségben, teljesen más kategória, mint Európában. A lovakat is máshogy lovagolják. Mi poénosan azt szoktuk mondani egymás között, hogy nem félünk a haláltól. Ez nyilván egy kicsit túlzás, de kell egy olyan mentalitás, hogy lesz, ami lesz, mi beleadjuk a legtöbbet.
Nagyon sokan elkezdenek azon gondolkodni, hogy ez nem tökéletes, az nem jó, ilyen a szél, olyan a levegő. Ehelyett azt kell mondani: én most vagyok itt, most tudom beleadni a legtöbbet, és kihozom belőle, amit lehet. Előfordul, hogy szakad az eső, van, aki olyankor versenyez. Nem ugyanolyan a pálya, nem ugyanolyanok a lovak, a nyergek, mint otthon. Sok más sportban a körülmények azért hasonlóak. Itt minden más lehet. De nem szabad vele foglalkozni. Ez a fajta mentalitás és hozzáállás nagyon sokat segít. Akik ezzel nem tudnak mit kezdeni, azok szoktak elvérezni az ilyen típusú versenyeken.
– Hogyan fogadták a többiek, amikor kiderült, hogy te nyertél?
– Gratuláltak, abszolút. Említettem azt a francia lányt, akitől nagyon tartottam. Ő volt az elsők között, aki gratulált. Utánam versenyzett, nagyon izgultunk, hogy ő nyer-e vagy sem, és ezt ő is tudta. Amint végzett, és látta, hogy nem ő nyert, rögtön odajött gratulálni. Itt is kijön ez a baráti, bajtársias dolog. Ha a másik jobb volt, akkor ő az első, aki gratulál. A magyar csapatból, az erdélyiektől, a kanadai magyaroktól is rengetegen gratuláltak. Nagyon sok magyar volt kint, nemcsak Magyarországról. Rengeteg tanítványom is jelen volt, és más országok versenyzőitől, például a britektől is nagyon sok gratulációt kaptam.
– Változtatott valamit az életeden ez a győzelem?
– Az az igazság, hogy azóta még nem igazán voltam otthon, úgyhogy nehéz megmondani, mit változtatott. Az biztos, hogy sokkal többen ismerik azóta a nevemet. Támogatók még nem kerestek meg, de szerencsére nem is ez a legfontosabb számomra. Sokkal inkább remélem, hogy az akadémia életén változtat valamit, és hogy a lovasíjászatot Magyarországon is jobban megismerik. Bízom benne, hogy többen felismerik az akadémiát és az egész sportot, jobban látják majd, miről szól. Az utcán még nem ismertek fel, de nekem ez nem is olyan fontos. Gratulációkat viszont tényleg mindenhonnan kapok.
– Mennyire fontos neked, hogy ez a siker ráirányítsa a figyelmet ezekre az ősi sportokra?
– Én személy szerint nagyon örülök ennek. Nekem nyilván a lovasíjászat a legfontosabb, de nagyon tisztelem az összes tradicionális, ősi sportot űző versenyzőt. Szerintem elképesztően szépek ezek a sportok, a solymászattól kezdve nagyon sok mindenig. Nagyon remélem, hogy a világjátékok nagyobb figyelmet irányít rájuk, és el tudnak jutni arra a szintre, hogy mindenki el tudja ezeket fogadni szép sportként.
– A világjátékok után visszamentél Üzbegisztánba is, ha jól tudom.
– Igen. A verseny előtt is Üzbegisztánban voltam, és utána is még egy hétig az üzbég csapatot edzettük. Aztán hazajöttünk, négy napot tudtunk otthon tölteni, de akkor is egy lengyel csapatot edzettünk. Most pedig már itt vagyunk Barcelonában, az Európa-bajnokságon. Itt is van egy kisebb csapat, akiket edzünk, és készülünk a versenyre. Van egy magántanítványom Hollandiából is, akit az Európa-bajnokságra készítek fel. Nagyon nagy tehetség, szerintem hatalmas neve lesz még ebben a sportban.
– Te magad is versenyzel az Európa-bajnokságon?
– Igen, de azt kell mondjam, ahhoz képest, amennyit az elmúlt két évben gyakoroltam, nem az aranyéremre számítunk. Persze nyilván szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból, Magyarországot képviselem, úgyhogy fontos, hogy a lehető legjobbat hozzam. Egyébként nagyon erős mezőny lesz, szerintem sokkal erősebb, mint akár a világjátékokon.
– És utána repülsz is tovább? Gyakorlatilag folyamatosan úton vagy.
– Igen. Utána Kína, majd Svájc, aztán egy nap vagy inkább csak fél nap otthon, és utána Amerika következik.
– Ez mindig így van, vagy csak most alakult ennyire sűrűre a programod?
– Körülbelül február-márciustól október-novemberig ez nagyjából mindig így van.
– Mi motivál a folytatásra? Azzal, hogy eldöntötted, ez nem egyszerűen egy hobbi lesz, hanem mindent beleteszel, gondolom hosszú távra tervezel.
– Igen. A közösség és egy elképesztően fantasztikus sport építése ösztönöz a folytatásra. Egy olyan sporté, amelyik kedves a lóval, és sokkal nagyobb összhangot igényel ló és lovas között, mint nagyon sok más lovassport. Valami újnak az építése, felépítése motivál.
Az edzőség pedig nekem valami olyan, amire azt szokták mondani: keress olyan munkát, amit ingyen is szívesen csinálnál, és ha még fizetnek is érte, akkor nagyon jól jártál. Vagy legalábbis nagyon boldog leszel. Én nem tudom összeszámolni, hányszor sikerült úgy elsétálnom, hogy elfelejtettem elkérni a fizetésemet, mert egyszerűen nem jut eszembe, hogy ezért én pénzt is kapok. Tényleg valami olyan, amit nagyon szívesen csinálok, és meg is lehet belőle élni.
– Meddig tudod elképzelni magad ezen a pályán? Akár hetvenéves korodig?
– Akár. Abszolút. Ameddig ki tudom tolni a kerekesszéket a pálya mellé, és onnan tudok kiabálni az embereknek, addig tervezek vele.
Fotók: Andreas Kellermann és Laszloczky Viktória
