Ferenc pápa a Fratelli Tutti enciklikájában alternatívát javasol a domináns paradigmával szemben, amely szerint az ember dominusként (úrként és tulajdonosként) viszonyul a természethez, kívül és felül áll rajta, és úgy rendelkezik felette, mintha a sajátja lenne.
Ez a látásmód a mai globális válság gyökerében áll. Ezzel szemben a pápa a frater (testvér) paradigmáját ajánlja: az ember a természet része, ezért testvére minden más létezőnek, amelyet az Anyaföld hozott létre. Az egyetemes testvériséget a társadalmi szeretet és az Anyaföld iránti folyamatos gondoskodás kíséri.
Ez az átalakulás egyfajta út lehet a jelenlegi válságból való kilábalásra, amely civilizációnk jövőjét fenyegeti. Ahhoz, hogy elinduljunk az egyetemes testvériség és a társadalmi szeretet felé vezető úton, szükség van egy olyan etikára, amely az Anyaföld és minden gyermeke iránti gondoskodáson alapul.
De az etika önmagában nem elég. Mélyebbre kell mennünk, oda, ahonnan megmentő új gondolatok fakadhatnak. Ez a forrás a spiritualitás, ahogyan azt Ferenc pápa Laudato Si’ enciklikája is felismerte. Ott ez áll: „fel kell idéznünk a spiritualitásból eredő motivációkat, hogy szenvedélyesen tudjunk gondoskodni a világról” (216. pont).
Fontos tisztázni: a spiritualitás nem egyenlő a vallásossággal, bár a vallásosság erősítheti a spiritualitást. A spiritualitás egy másik forrásból ered: az emberi lélek mélyéből. Ma a legkomolyabb gondolkodók és tudósok közül sokan úgy tekintenek a spiritualitásra, mint az emberi létezés lényegi részére, éppúgy, mint a testiség, a psziché, az értelem, az akarat és az érzelem.
Neurolingvisták, új bioantropológusok, valamint kiváló kozmológusok, például Brian Swimme, David Bohm, és olyan biológusok, mint Watson és Collins is elismerik, hogy a spiritualitás az emberi lényeghez tartozik. Természetünknél fogva spirituális lények vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk vallásosak. Ezért beszélnek különösen az Egyesült Államokban és az új tudományban természetes spiritualitásról, amelyet az élet minden szakaszában meg kell élni, már gyermekkorban el kell kezdeni.
Ez a bennünk élő spirituális rész megmutatkozik szeretetképességünkben, szolidaritásunkban, együttműködési hajlandóságunkban, részvétünkben, közösségvágyunkban, és abban a teljes nyitottságban, amelyet a másik ember, a természet, az univerzum, s egy szóval a Végtelen iránt érzünk.
A spiritualitás megsejteti az emberrel, hogy minden dolgok mögött ott van egy hatalmas és szeretetteljes energia, amely fenntartja a világot, és nyitva tartja az evolúció során megjelenő új formák előtt. Egyes kozmológusok minden lét Forrásának nevezik ezt az erőt. Én inkább így fogalmazok: „a Lény, aki létet ad minden létezőnek.”
Egyes neurológusok egy kivételes jelenséget is azonosítottak: valahányszor az isteniről vagy a szent dolgokról esik szó, az agy frontális lebenyében rendkívüli mértékben felgyorsul a neuronok aktivitása – 9-től akár 30 hertzig is.
Ezt – nem a teológusok, hanem a tudósok – „Isten-pontnak” nevezték el az agyban. Ahogyan vannak külső érzékszerveink, amelyekkel a külvilágot érzékeljük – szem, fül, bőr –, úgy van egy belső szervünk is, amely evolúciós előnyünk, és amely képes érzékelni azt a Lényt, aki minden létező mögött jelen van, azt a titokzatos Energiát, amely létben tartja a világot.
Ez a spirituális dimenzió eltompult kultúránkban, amely inkább a pénzt imádja, mint a természetet, előnyben részesíti az egyéni fogyasztást a megosztással szemben, versengést szít az együttműködés helyett, a konfliktusok rendezésére erőszakot választ a párbeszéd helyett, és tömegpusztító fegyverek fenyegetésére épít. Ám azokat az értékeket, amelyek a testvériséghez és az emberiség–természet egységéhez kapcsolódnak, mégiscsak az élet megmentőinek kell tekintenünk.
Mivel spirituális lények vagyunk, képesek vagyunk felismerni, milyen rosszat teszünk közös otthonunkkal, a Földdel. Az a felismerés, hogy magunkat sodorhatjuk pusztulásba, új lehetőséget ad: ugrás következhet be tudatosságunkban, és szeretetteljes, empatikus, gondoskodó kapcsolatot alakíthatunk ki a Földdel és minden élőlénnyel.
Ahogyan Edgar Morin, a nagy francia gondolkodó – aki mindig is aggódott a Föld ökológiai helyzete miatt – megfogalmazta:
„A történelem már sokszor megmutatta, hogy a váratlan és a valószínűtlen felbukkanása lehetséges, és képes megváltoztatni az események menetét.”
Vagy egy preszókratikus filozófus szavaival élve:
„Számíts a váratlanra, mert abban rejlik az új.”
Figyeljünk tehát a váratlanra és a valószínűtlenre, mert lehet, hogy azok mutatják meg az emberiség és a Föld számára a megmenekülés útját, a Magna Materhez, közös otthonunkhoz.
Valójában senki sem tudja megmondani, hová tart jelenleg a Föld sorsa, amelyet megráz a világ unipoláris és multipoláris rendjének konfliktusa – az előbbit az USA, az utóbbit Oroszország, Kína és a BRICS-országok képviselik. Fennáll a veszély, hogy Trump által elindított kereskedelmi háború eszkalálódik, és valódi háborúvá alakul, amely rettenetes következményekkel járna a bioszférára és az emberi életre nézve.
Ilyen helyzetekben a keresztények a reményhez fordulnak, bízva abban, hogy mindez nem következik be – mert hitük egy olyan Istenben gyökerezik, aki „szenvedélyes szerelmese az életnek” (Bölcs. 11,26). Ő az emberi történelem és a világmindenség ura, akinek akarata a jóság és az irgalom.
Leonardo Boff
Filozófus, teológus, a Rio de Janeiro-i Állami Egyetem nyugalmazott etika professzora, több európai egyetem vendégprofesszora. Fenti írása a Brasl de Fato oldalán jelent meg.
