Miközben az Egyesült Államok hivatalosan a szíriai katonai jelenlét fokozatos csökkentéséről beszél, a terepen egészen más kép rajzolódik ki. Június első hetében megbízható források arról számoltak be, hogy amerikai katonai teherszállító repülőgép landolt a Kharáb al-Dzsír bázison, Északkelet-Szíriában. A gép fegyvereket, fejlett légvédelmi rendszert és modern radarberendezést szállított.
Ezzel párhuzamosan a Qaszrak bázison, szintén Haszaka kormányzóságban, amerikai és kurd erők közös kiképzéseket tartottak. Az együttműködés a Szíriai Demokratikus Erőkkel (QSD/SDF), azaz a de facto kurd vezetésű milíciákkal történt, amelyek eddig az Egyesült Államok legmegbízhatóbb partnereinek számítottak az Iszlám Állam elleni harcban.
Mindez akkor történik, amikor Tom Barak amerikai különmegbízott néhány nappal korábban a bázisok számának csökkentését és a jelenlét minimalizálását jelentette be. Az ellentmondás nyilvánvaló: miközben Washington szavakban kivonul, a gyakorlatban újabb szállítmányokat és kiképzéseket szervez. Ez nem csupán az amerikai belpolitikai kommunikáció cinizmusát, hanem a szíriai helyzettel kapcsolatos stratégiai ellentmondásokat is tükrözi.
A damaszkuszi rendezés kísérlete
Ezek a fejlemények nem elszigeteltek. Szírián belül az új damaszkuszi rezsim – a háború utáni konszolidációt kereső „posztiszlamista” kormányzat – átfogó reformokat próbál bevezetni, amelyek célja a fegyveres szervezetek integrálása a hivatalos állami struktúrákba, mindenekelőtt a védelmi minisztérium kötelékébe.
A legnagyobb kihívás az SDF integrálása. Ez nem egyszerű milícia, hanem saját politikai és etnikai identitással rendelkező erő, amelynek vannak női brigádjai és világi, sőt baloldali ideológiai komponensei. Az új kormányzati terv szerint minden fegyveres szervezet számára tíz napos határidőt szabtak, hogy csatlakozzanak a hadsereghez – e határidő lejárta után 20 újabb csoport jelentkezett, így már 100 különálló alakulat rendelte magát a minisztérium alá.
Ez a folyamat azonban több szinten ütközik ellenállásba:
- Vannak, akik ideológiailag nem összeegyeztethetőek a kormányzattal vagy más milíciákkal (pl. iszlamisták vs. szekuláris kurdok);
- vannak, akik külföldi harcosokat is soraikban tudnak – például ujgurokat, csecseneket, afganisztáni veteránokat –, és ezzel nemzetközi feszültségeket generálnak;
- és vannak, akiket az USA vagy más nyugati erő továbbra is támogat, fegyverez vagy legalábbis megtűr.
A külföldi harcosok kérdése különösen érzékeny. A kormányzat megpróbálja őket is integrálni, sőt katonai rangokat és elismeréseket adományozott némelyiküknek. Ez belső felháborodáshoz vezetett, különösen azok között, akik szerint sok korábban dezertált szír katonákat nem fogadták vissza, míg az idegeneket tárt karokkal fogadják.
Az ujgur kérdés geopolitikai árnyéka
A külföldi harcosok között több ezer ujgur származású fegyveres is van, akik közül legalább 3500 fő csatlakozott a hadsereg egyik alakulatához. Ez Peking számára vörös zászló. Az elmúlt években a kínai állam különösen érzékeny a „zöld dzsihádra” (a Kína elleni iszlamista agitációra), és nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az amerikaiak az afganisztáni modellhez hasonlóan újra alkalmazni fogják az iszlamista proxy-hálózatokat.
A szíriai stabilitás tehát nemcsak helyi, hanem globális kérdés is. Ha a külföldi harcosok beépülnek a hivatalos hadseregbe, az kockázatot jelenthet Kína, Oroszország, Irán és más szereplők számára is, akik a nyugati befolyás visszaszorításában érdekeltek.
Izrael célzott támadásai
Miközben Szíria saját területén próbál rendet tenni, Izrael folyamatosan hajt végre határsértő hadműveleteket, dróntámadásokat és behatolásokat. Június 8-án izraeli katonai járművek hatoltak be a dél-szíriai Kunajtíra tartományban fekvő Rafíd faluba, majd visszavonultak a megszállt Golán-fennsík irányába. Egy másik akció során izraeli harckocsik nyitottak tüzet Dzseba falu felé, sérülés nem történt.
A legnagyobb figyelmet azonban egy dróntámadás kapta Beit Dzsen falu közelében, ahol egy izraeli gép egy autót célzott, amely három embert szállított. Az izraeli hadsereg szerint a támadás egy Hamász-kötődésű célpont ellen irányult.
A támadások Izrael stratégiájának részei, amelyek célja a potenciális fenyegetések elfojtása már azok csírájában, illetve az iráni és libanoni befolyás megelőzése. Ugyanakkor az ilyen akciók állandó destabilizáló hatást gyakorolnak a már amúgy is töredezett Szíriára.
Kié legyen a stabilitás?
A szíriai helyzetet jelenleg több párhuzamos folyamat jellemzi:
- az amerikaiak kivonulásról beszélnek, miközben tovább erősítik jelenlétüket és folytatják a kurd milíciák kiképzését;
- a szíriai kormányzat a központosításra törekszik, de ideológiai, etnikai és nemzetközi ellentétekbe ütközik;
- Izrael katonai akciókat hajt végre, akár preventív, akár provokatív céllal;
- Kína és más globális szereplők a saját biztonsági és ideológiai szempontjaik alapján figyelik az eseményeket, és érdekeik szerint igyekeznek befolyásolni azokat.
A kurd erők integrálása se az USA-nak, se Izraelnek nem érdeke. Az Egyesült Államok nem kívánja egy Irán-barát, oroszbarát vagy épp törökbarát rezsimbe beépíteni saját szövetségesét. Izraelnek pedig nem célja, hogy bármilyen arab egység – legyen az iráni, szaúdi, egyiptomi vagy más – dominálja a régiót. Az instabilitás, a fragmentáltság és a többpólusú befolyás biztonságosabb és kiszámíthatóbb keretet jelent számukra, mint egy centralizált, független és szuverén szír állam. Kivéve, ha az a szír állam egyértelműen Washington vagy Tel-Aviv szövetségese – ilyen opció viszont majdnem biztosan nincs és nem is lesz.
A bizonytalanság új világa
Szíria jövője ma nem csak a szírek kezében van, de paradox módon pont ezért nem is formálható biztosan semelyik külső szereplő által. A Damaszkusz által áhított stabilitás kétféleképpen születhetne meg:
- A kormányzat elhatárolódik a szélsőséges csoportoktól, és kizárja soraiból azokat, akik a legitimációját veszélyeztetik;
- Egységet teremt, és ezzel képes erőt felmutatni akár a külső támadásokkal szemben is.
Ám jelenleg egyik forgatókönyv sem tűnik reálisnak. Az állami szervek gyengék, a társadalom megosztott, a fegyveres frakciók érdekei eltérnek. Így az instabilitás és az elhúzódó átmenet marad a valóság, miközben mindenki „saját Szíriáját” próbálja kihasítani a sokat szenvedett országból.
És talán éppen ez a legnagyobb veszély: hogy miközben minden szereplő a saját érdekei mentén „racionalizálja” az országot, épp a valódi, közös Szíria válik végképp elérhetetlenné.
