1842-ben a megalázó vereséget szenvedett Kína a legmagasabb rangú hivatalnokát, Csi Jinget küldte Nankingba, hogy találkozzon Sir Henry Pottinger brit gyarmati tisztviselővel. A rideg és könyörtelen brit tárgyaló fél átadta a Csing-udvarnak a megadás feltételeit. Az ezt követően aláírt Nankingi Szerződés mindent elvett Kínától, és semmit sem adott vissza, csak a megaláztatást.
Ezt „kereskedelmi megállapodásnak” nevezték, amire London kereskedői poharukat emelték, míg Kína költői verseikben örökítették meg ezt a szégyent, melynek visszhangja máig ott kísért ebben a hatalmas országban.
Az EU megalázó megállapodása
2025 júliusában a súlyosan megtépázott és vereséget szenvedett Európai Bizottság a legmagasabb rangú diplomatáját, Ursula von der Leyent küldte el Skóciába, Donald Trump egyik golfpályájára, hogy aláírjon egy hasonlóan megalázó megállapodást.
Ezt is „kereskedelmi megállapodásnak” nevezték, pusztán azért, hogy elfedjék a tényt:
Európa mindent odaadott az amerikai elnöknek, és cserébe csak megaláztatást kapott.
Fontos megjegyezni, hogy 1842 Kínájával ellentétben Európa nem katonai vereség miatt hódolt be, hanem mindössze néhány hónapnyi „vámtarifa-waterboarding” (A waterboardingnak nevezett kínvallatási eljárás során a foglyot fejjel lefelé egy ferde deszkára szíjazzák, miközben kendővel letakart fejét vízzel locsolják.) után
Ez Trump kínzási módszere, amelyet a peches amerikai demokraták inspiráltak, és amit az ostoba európai politikusok eleinte gőgösen csak „TACOS”-nak (Trump Always Chicken Out – Trump mindig meghátrál) csúfolták.
„Sötét nap” Európa történetében
Noha az európai költők talán nem fognak verseket írni erről a több évtizedre Európát beárnyékoló szégyenteljes megállapodásról, a politikusok már elismerték annak súlyát.
François Bayrou francia miniszterelnök „sötét napnak” nevezte. Az EU Brexit-ügyi főtárgyalója, Michel Barnier pedig úgy fogalmazott, hogy ez „a gyengeség jele” – márpedig ő pontosan tudja, milyen az, amikor rendkívüli gőggel kell tárgyalni.
A megállapodás részletei rendkívül kínosak Európa számára. Az amerikai áruk vámmentesen léphetnek be Európába, míg az Európából az USA-ba irányuló termékekre egységesen 15%-os vámot vetnek ki, a vas- és acéltermékekre pedig 50%-ot. És ez csak a kezdet.
Európa vállalta, hogy eltörli az összes meglévő vagy tervezett felhőszolgáltatási adót a nagy technológiai cégek számára, és még egy hatalmas „adományt” is odanyújt Donald Trumpnak: 2028 végéig 600 milliárd dollárt fektet be az amerikai gazdaságba, valamint 750 milliárd dollár értékben vásárol amerikai palaolajat és palagázt.
Ez egy 1,35 milliárd dolláros csekk – és ebben még nincs benne az a több százmilliárd dollár értékű fegyvervásárlás, amelyet az európai kormányoknak a NATO-vállalásaik teljesítése érdekében az amerikai hadiipari vállalatoknál kelllebonyolítaniuk.
Figyelmen kívül hagyták a tanulságokat
Amikor ezeket az új vállalásokat megtette, Ursula von der Leyen figyelmen kívül hagyta azt a kulcsfontosságú tanulságot, amelyet Európának Trump első elnöki ciklusából le kellett volna vonnia:
veszélyes lehet ugyan, ha nem fizetünk neki nagy összegeket, de még súlyosabb következményekkel járhat, ha olyan ígéreteket teszünk, amelyeket nem tudunk betartani.
Először is, az Európai Bizottság nem kényszerítheti a magánvállalatokat arra, hogy pénzt utaljanak át az Egyesült Államokba; másodszor, a vállalások teljesítéséhez szükséges pénz és a tényleges kínálati kapacitás egyszerűen nem létezik.
Igaz, hogy a német autó- és vegyipari vállalatok már most is fektetnek be az Egyesült Államokban, hogy elkerüljék Trump vámjait, de a következő két és fél évben a beruházások összege messze nem fogja elérni a 600 milliárd dollárt.
Még rosszabb, hogy három év alatt 750 milliárd dollár értékben vásárolni amerikai energiát (évente 250 milliárd dollár) teljes képtelenség: az EU éves energiakiadásai messze elmaradnak ettől az összegtől, nem is beszélve arról, hogy az amerikai palaolaj- és palagáz-termelők nem rendelkeznek ekkora kapacitással.
Trump élvezi a helyzetet
Még ha Európa vásárolni akarna is, az olaj és a gáz egyszerűen nem állna rendelkezésre.
Trump vajon nem tudja ezt? Dehogynem tudja. Elfelejtette volna Jean-Claude Juncker (az Európai Bizottság 12. elnöke, 2014–2019) be nem tartott ígéreteit? Senki nem emlékszik erre nála jobban. Elég ránézni Trump tekintetére: élvezi a helyzetet.
Ez volt az ő tökéletes pillanata arra, hogy felpofozza az EU-t – régóta növekvő ellenszenve irántuk csak fokozza az örömét.
A kereskedelmi mérleg hiányának csökkentése és a vámbevételek besöprése mellett Trump már most arra készül, hogy az EU megszegi von der Leyen beruházási és energia-vásárlási ígéreteit. És amint az EU 2028-ban – várhatóan elnöksége utolsó évében – megszegi a megállapodást, Trump az európaiak ígéretszegésére hivatkozva újabb megalázó engedményeket fog kicsikarni.
Trump engedékenyebb volt a britekkel
Ha összehasonlítjuk ezt a kereskedelmi megállapodást az idén májusban aláírt brit–amerikai egyezménnyel, kétségtelen, hogy Trump jóval kíméletesebb volt Keir Starmerrel.
Ez nem gazdasági okokkal, nem anglofil érzelmekkel, és nem is von der Leyen iránti ellenszenvével magyarázható. Trump szerint egy sokkal fontosabb tényező játszott szerepet abban, hogy a britekkel szemben engedékenyebb legyen – dacára annak, hogy ezzel magára haragította az amerikai autógyártókat.
Meglepő módon ma olcsóbb az Egyesült Államokba importálni egy teljesen amerikai alkatrészek nélkül készült brit autót, mint egy Mexikóban vagy Kanadában gyártott, de nagyrészt amerikai alkatrészekből összeszerelt Fordot vagy GM-modellt.
Az ék London és Brüsszel között
Trump miért vállalja át a brit autógyártók helyett a nyomást MAGA-bázisától, jóllehet e cégek közül sok valójában nem is brit tulajdonban van?
A válasz egyszerű:
azzal, hogy az Egyesült Királyságra egységesen csak 10%-os vámot vetett ki (beleértve az autókat is), ami 5 százalékponttal kevesebb, mint az EU-ra kivetett vám, és hogy eltörölte a brit acélra és alumíniumra vonatkozó pótlólagos vámokat, Trump olyan mély éket vert London és Brüsszel közé, hogy még a legelszántabb „vissza az EU-ba” hívek is elvesztették a további küzdelem iránti elszántságukat.
Trump így elégedetten figyelheti, hogy a Brexit – amely előrevetítette első választási győzelmét – immár visszafordíthatatlanná vált.
Az EU stratégiájának összeomlása
Mielőtt kénytelenül elfogadta volna az európai „Nankingi Szerződés” változatát, az EU vezetése ugyanazon a négy fájdalmas szakaszon ment keresztül, mint a brit Brexit-tárgyalók:
a „Ha Amerika nyomást gyakorol, mi biztosan visszavágunk” állásponttól eljutottak a „Ha rákényszerítenek, talán visszavágunk”, majd a „Inkább nem kötünk megállapodást, mint hogy rosszat kössünk” fázison át egészen a „Bármi jó, csak írjuk alá, teljesen sarokba szorultunk” végállomásig.
Ma Brüsszelben és az európai fővárosokban javában zajlik a bűnbakkeresés a 21. századi „Nankingi Szerződés” miatt. Két kérdés vár sürgős megválaszolásra: hol hibáztak az európai vezetők, és mit tehettek volna másképp ahhoz, hogy elkerüljék ezt a megalázó megállapodást, miközben a nagyobb gazdasági kárt is megússzák?
Az EU a kereskedelmi megállapodásban vállalta, hogy jelentősen növeli az Egyesült Államokból származó energiaimportot.
Pontról pontra a súlyos tévedésekről
Először is, az európai tárgyalóknak három súlyos stratégiai tévedésük volt:
Elsőként, azt hitték, hogy az egységes európai piac mérete a legnagyobb ütőkártyájuk. Ez nem így van. Ha van tényező, amely mindent felülír, az Európa Amerikával szembeni, évi több mint 240 milliárd dolláros kereskedelmi többlete. Ez eleve biztosította, hogy egy átfogó kereskedelmi háború az Európai Uniót sokkal jobban sújtaná, mint az Egyesült Államokat.
Másodszor, ahogy kollégám, Wolfgang Münchau kifejtette, az európaiak túlbecsülték a szolgáltatáshiány jelentette alkupozíciót. Az Egyesült Államok polgárai Hermès selyemsál, francia pezsgő, kalamatai olajbogyó vagy Porsche sportkocsi nélkül is kényelmesen elvannak. Ezzel szemben az európaiak Google, YouTube, Instagram és WhatsApp nélkül aligha bírnának ki egy órát is.
Harmadszor – és ez volt a legfontosabb – Európa egy illúzióba ringatta magát: hitte, hogy az amerikai árupiac és tőkepiac összeomlik, és ezzel Trumpot meghátrálásra kényszeríti.
Az európai áruk nem pótolhatatlanok
Brüsszel régóta abban reménykedett, hogy a vámok az amerikai fogyasztói árindexet és a részvénypiaci árfolyamokat politikailag elviselhetetlen szintre lövik fel vagy nyomják le. Ez azonban nem következett be, és Brüsszelnek előre látnia kellett volna az okát.
Az amerikai fogyasztók kereslete érzékenyebben reagál az áremelkedésre (közgazdasági kifejezéssel élve: rugalmasabb), mint az európai fogyasztóké – különösen, ha az európai exportőrök kínálatáról van szó.
Ezért egy Németországban gyártott Mercedes-Benz New Yorkban mindig olcsóbb, mint Stuttgartban, és ezért van az is, hogy a legtöbb vámot az európai exportőrök állják, csak a költségek kis részét hárítva át az amerikai fogyasztókra. Az eredmény: az amerikai inflációra csekély hatásuk van.
Ami pedig az amerikai részvénypiacot illeti: az AI-befektetési láz, Trump irracionális és óriási adócsökkentései, valamint az amerikai pénzügyminisztérium számára évente 300 milliárd dollár vámbevételt termelő intézkedések védőpajzsként tompítják a negatív hatásokat.
Az ilyen „irracionális jólétben” fürdő amerikai tőzsde nem foglalkozik Trump vámpolitikájának makrogazdasági következményeivel.
A szerző közgazdász, Görögország volt pénzügyminisztere
