Egy héten belül már a második amerikai lap jelentett arról május eleji amerikai hírszerzési értékelések alapján, hogy a hivatalos washingtoni állításokkal ellentétben Irán mobil rakétaindító állásainak jelentős része épségben maradhatott, és Teherán még mindig rendelkezhet a háború előtti rakétaarzenáljának nagyjából 70 százalékával – írta a The New York Times, illetve korábban hasonló megállapításokról számolt be a The Washington Post.
Az amerikai hírszerzés mást lát, mint Washington
A The New York Times értesülése szerint Teherán visszaszerezte a hozzáférést a legtöbb földalatti rakétabázisához. A The Washington Post a múlt héten számolt be egy amerikai hírszerzési jelentésről, és hasonló adatokat idézett.
Mint a The New York Times cikkéből kiderült: néhány magas rangú amerikai tisztviselőt különösen aggasztanak azok a bizonyítékok, amelyek szerint Irán visszaszerezte a Hormuzi-szoros menti rakétabázisainak többségéhez a hozzáférést. A lap szerint az amerikai hírszerzési értékelések alapján Irán a szoros mentén található 33 rakétaállásból 30-hoz ismét operatív hozzáféréssel rendelkezhet.
Ez éles ellentétben áll az amerikai kormányzat hivatalos álláspontjával, amely szerint Irán katonailag nagyrészt vereséget szenvedett az Izrael és az Egyesült Államok által indított háborúban.
A decentralizált rendszer túlélte a csapásokat
A korábbi elemzések szerint az USA és Izrael azért nem tudta hatékonyan elpusztítani Irán támadó arzenálját, mert az iráni vezetés nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy decentralizálja csapásmérő képességeit és parancsnoki láncolatait.
Utóbbi miatt történhetett meg, hogy miközben az országot a támadás első óráiban gyakorlatilag lefejezték mind politikai, mind katonai értelemben, az iráni haderő – elsősorban a reguláris hadseregtől független Iráni Forradalmi Gárda, vagyis az IRGC – néhány órán belül elindította a katonai válaszcsapásokat.
Látható volt ugyan némi bizonytalanság a célpontok és célok esetében, és előfordultak olyan helyzetek, hogy miközben egy iráni politikai vezető bocsánatot kért az Öböl menti államoktól a támadásokért, a Forradalmi Gárda tovább lőtte ugyanezeket az államokat. A haderő azonban nem bénult le: a megölt vagy megsebesült parancsnokok helyét rögtön átvette valaki, a helyi parancsnokok pedig nem vártak a központi utasításokra, hanem cselekedtek.
De ez azért is volt lehetséges, mert Irán nemcsak arról gondoskodott jó előre, hogy legyen, aki kiadja a parancsot, hanem arról is, hogy legyen mivel lőni.
A rakéták és drónok a föld alá kerültek
Az irániak nemcsak nukleáris létesítményeiket, hanem rakéta- és dróngyártó kapacitásaikat, valamint raktáraikat is jól védett, föld alatti bunkerrendszerekbe költöztették. Ezekről korábban, illetve a háború kitörése óta is jelentek meg – persze erősen propagandaízű, de ettől még részben biztosan hiteles és érdekes – felvételek.
A felvételeken tucatjával, sőt százával láthatók a föld alatt betárazott vagy készülő eszközök, a nagy hatótávolságú rakétáktól a Hormuzi-szoros átjárhatatlanságát biztosító tengeri drón-motorcsónakokig.
A bunkerrobbantó bomba sem csodafegyver
De hogyan lehet az, hogy ezek a föld alatti komplexumok nagyrészt épen maradtak? A helyzet az, hogy a híres-hírhedt GBU-57-es bunkerrobbantó szuperbomba képességei is korlátozottak, ráadásul nem is tökéletesen kiszámíthatók.
A fegyvert ugyan kiterjedt tesztelésnek vetették alá kifejlesztése során, de csak mesterséges körülmények között. A nyilvánosan ismert adatok alapján a GBU-57-est nagyjából 60 méter föld vagy 18 méter megerősített beton áttörésére tartják képesnek. Ez önmagában is komoly teljesítmény, csakhogy Iránban sokkal többre lehet szükség.
Természetesen nem ismerjük az összes iráni bunker hasonló értékeit, de a fordói urándúsítóról elég pontos adatok állnak rendelkezésre. A létesítmény 80-90 méter szikla alatt helyezkedik el, és a kőzet nagy része nagy sűrűségű gránit, amelynek nyomószilárdsága többszöröse lehet annak az anyagnak, amelyen a GBU-57 teljesítményét tesztelték. A GBU-57 nyilvánosan ismert képességeiről több szakmai összefoglaló is hasonló nagyságrendet közöl.
És akkor arról még nem beszéltünk, hogy a valódi kőzet és talaj nem olyan egységes, mint egy előkészített, mesterséges terep. A sziklában repedések, törésvonalak, keményebb és puhább részek lehetnek, ezek pedig mind eltéríthetik a bombát a tervezett működéstől.
Így úszhatták meg az irániak
A GBU-57-esből ráadásul az Egyesült Államok sem tud tömegesen bevetni, mert a fegyver különleges, drága és korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Ezért hiába jelent komoly fenyegetést a mélyen fekvő létesítményekre, önmagában nem alkalmas arra, hogy Irán teljes föld alatti rakéta- és dróninfrastruktúráját felszámolja.
A most kiszivárgott amerikai hírszerzési értékelések alapján éppen ez történhetett: Irán súlyos csapásokat szenvedett, de rakétakapacitásának jelentős része túlélhette a támadásokat, a föld alatti létesítményekhez való hozzáférés pedig több helyen helyreállhatott. Ez pedig azt jelenti, hogy a háború katonai mérlege jóval összetettebb lehet annál, mint amit Washington hivatalos kommunikációja sugall.
