Amióta Trump múlt hónapban hivatalba lépett, számos nagyszabású kijelentést tett, amelyek azt sugallják, hogy az Egyesült Államok verseny nélkül uralja a globális rendszert. Az általa meghatározott világrend átalakításának kerete nem arra összpontosít, hogyan lehetne úgy kialakítani politikáját, hogy az szövetségesei és ellenfelei számára is elfogadható legyen, hanem egyfajta erőfölényt mutat, amely lehetővé teszi követeléseinek érvényesítését, függetlenül a nemzetközi rend hagyományos kereteitől – állapította meg Viszám Iszmail.
A libanoni kutató és egyetemi tanár szerint az olyan kijelentések, mint a Panama-csatorna visszaszerzése, a Mexikói-öböl átnevezése, Grönland bekebelezése, valamint az ukrajnai és közel-keleti békéről vagy Kína „megregulázásáról” szóló elképzelései, nem illeszkednek az Egyesült Államok hidegháború utáni stratégiájába, amelyet eddig a lehetőségeihez mérten alakítottak. Ráadásul még azokban az időkben is, amikor az USA abszolút dominanciával bírt, sikereit csak szövetségi rendszerek révén érte el, és általában reálisabb célokat tűzött ki, mint amit most Trump megfogalmaz.
Több ez személyes ambíciónál
Ebben az összefüggésben hibás lenne azt gondolni, hogy Trump politikája kizárólag személyes ambícióiból fakad. Az Egyesült Államok nem az elnök pillanatnyi szeszélyei szerint alakítja stratégiáját, hanem a döntéshozatali folyamat különböző hatásai révén formálódik – beleértve a kormányzati kutatóintézeteket, a „mélyállamot” és a tapasztalt stratégiai gondolkodókat. Az elnök és csapata által hozzáadott „egyéniség” rendszerint csupán a pártja általános irányvonalát tükrözte, annak határain belül marad.
Ebből kifolyólag a Trump által képviselt radikális álláspontok sokkal inkább az amerikai döntéshozó mechanizmusok végrehajtási terveit tükrözik, mintsem egyéni elképzeléseket. Így tehát teljesen jogos feltenni a kérdést, hogy az amerikai politika milyen célokat szolgál és milyen eredményeket érhet el – függetlenül attól a zajtól, amely Trump nyilatkozatait kíséri.
Első megközelítésben úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok nyíltan eltávolodik a hidegháború utáni korszakban követett irányvonaltól. Az amerikai egyeduralom eddig sosem konfrontálódott stratégiailag a szövetségeseivel, hanem a nézeteltéréseket taktikai szinten tartotta, elkerülve a nyílt konfliktusokat, amelyek alááshatták volna befolyását.
Az amerikai hegemónia meghatározása George H. W. Bush óta mindig számolt a szövetségesek szerepével, és a célja nem pusztán az egyeduralom, hanem a vezető pozíció biztosítása volt.
Feltartóztathatatlan változás
Az utóbbi években azonban a globális hatalmi viszonyok megváltoztak. Az Egyesült Államok riválisai túlléptek a földrajzi határaikon, és aktív szerepet vállaltak saját régióikban és a nemzetközi színtéren is. Ennek egyik példája a BRICS-országok és a Sanghaji Együttműködési Szervezet megerősödése, valamint az egyes államok katonai és gazdasági terjeszkedése. Oroszország ukrajnai katonai beavatkozása, az Európai Unió védelmi stratégiáinak fejlesztése és Kína globális gazdasági projektjei mind azt mutatják, hogy egy új világrend felé haladunk, amely többpólusúvá válik.
Ezért az Egyesült Államok jelenlegi politikáját leginkább egy olyan reakcióként lehet értelmezni, amelynek célja egy ellentétes mozgás kialakítása – vagyis a többi hatalom visszatartása attól, hogy saját érdekeit követve cselekedjen. Az amerikai történelemben gyakran alkalmazott „szakadék szélére sodrás” stratégiája is ezt támasztja alá: az a meggyőződés, hogy az eszkaláció és a maximális nyomás gyakorlása rákényszeríti az ellenfeleket az engedményekre.
Ha az Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni politikáját elemezzük, láthatjuk, hogy ez a stratégia az egymást követő amerikai adminisztrációk alapvető megközelítésévé vált. Ezért a jelenlegi helyzet elemzésekor érdemes figyelembe venni, hogy a világ többi hatalma mennyire eltökélt a többpólusú világrend kialakítása mellett.
A 2000-es évek elején az Egyesült Államok katonai beavatkozásai, egyes kormányok megdöntése és a „rendszerváltás” nyílt támogatása globális ellenállást váltott ki. Számos állam felismerte, hogy az amerikai hegemónia korlátozása közös érdek, mivel egyikük sem kívánja, hogy saját társadalmát amerikai normák szerint formálják át.
Egyre szélesedő ellenállás
Ha megvizsgáljuk ezen országok politikáját, egyértelműen látható, hogy komoly és tudatos ellenállást tanúsítanak az amerikai dominanciával szemben. Ha pedig összevetjük ezt Trump legutóbbi nyilatkozataival, nyilvánvalóvá válik az Egyesült Államok céljai és a többi nagyhatalom érdekei közötti mély szakadék.
Bármennyire is erősek az amerikai nyomásgyakorlás eszközei, azok összességében nem képesek ellensúlyozni a többi nagyhatalom összefogását.
Egyes elemzők szerint nem reális elvárás, hogy a rivális államok összefognak az Egyesült Államok ellen, mivel történelmi szövetségeik vagy regionális ellentéteik ezt megakadályozhatják. Azonban a jelenlegi amerikai politika, amely nem tesz különbséget szövetséges és rivális között, pont ezt az összefogást teszi elkerülhetetlenné – legalábbis addig, amíg ezek az országok biztosítani tudják szuverenitásukat és nemzeti érdekeiket.
Ennek eredményeként Trump stratégiája végül az Egyesült Államok szempontjából visszafelé sülhet el: az általa erőltetett szélsőséges célok ellenállásba ütköznek, ami az amerikai világszerep csökkenéséhez vezet. A világ hatalmai egyre inkább megerősítik pozíciójukat, ezzel elősegítve a többpólusú világrend megszilárdulását az amerikai hegemónia rovására.
