Az Egyesült Államok megkezdte a Golden Dome for America, vagyis az „Aranykupola” nevű rakétavédelmi program első szerződéseinek kiosztását. Az Izvesztyija összefoglalója szerint a Pentagon célja egy olyan új amerikai rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely földi, tengeri, légi és űrbéli eszközöket kapcsolna össze egyetlen integrált védelmi architektúrába.
A program Donald Trump 2025 januári elnöki rendelete után indult el hivatalosan. Az elképzelés szerint az Egyesült Államok olyan globális ellenőrző- és elhárítórendszert építene, amely képes lenne észlelni és elfogni a különböző rakétafenyegetéseket, beleértve a ballisztikus, cirkáló és hiperszonikus fegyvereket is.
Az első lépés az orbitális elfogás
A program első látványos lépése, hogy az amerikai űrerők szerződést kötöttek a Northrop Grummannel orbitális elfogórendszerek fejlesztésére és tesztelésére. A vállalat a tervek szerint még az év végéig befejezné a földi teszteket, 2027-ben pedig pályára állítaná a technológiai demonstrátort.
Ez egyelőre nem hadrendbe állított rendszer, hanem kísérleti program: azt kell bizonyítania, hogy elvben lehetséges ballisztikus és hiperszonikus rakéták elfogása az űrből. A koncepció szerint az orbitális érzékelők már az indítás után észlelnék a támadó rakétákat, majd céladatokat továbbítanának az űrbéli elfogóknak.
A cél az lenne, hogy a rakétát még azelőtt semmisítsék meg, hogy leválnának róla a robbanófejek és a megtévesztő célok.
Négy védelmi rétegre épülne a rendszer
Az Aranykupola fő sajátossága a négy védelmi szint összekapcsolása. A rendszer a támadó rakétákat a repülés különböző szakaszaiban próbálná elhárítani: az aktív emelkedési fázisban, a középső, űrbéli szakaszban, valamint a végső, légkörbe visszatérő terminális fázisban.
Az űrbéli réteg lenne az első védelmi vonal. Ehhez azonban a cikk szerint több ezer műholdra lenne szükség, hogy folyamatos globális lefedettséget biztosítsanak. Ez önmagában hatalmas indítási kapacitást, műholdgyártást, karbantartást és irányítási infrastruktúrát igényelne.
A légi rétegben harci repülőgépek kapnának szerepet, amelyek nagy hatótávolságú levegő–levegő rakétákkal próbálhatnák elfogni a cirkáló vagy hiperszonikus célokat. A tengeri komponens alapját az Aegis rendszerrel felszerelt amerikai cirkálók és rombolók adnák, különösen az Atlanti-óceánon és az Arktisz térségében.
A földi védelem már meglévő rendszerekre épülne
A földi réteg esetében a Pentagon részben már meglévő rendszerekre támaszkodhat. Ennek kulcseleme a modernizált GMD-rendszer lenne, amelyet új generációs NGI elfogórakétákkal szerelnének fel. Ezeket olyan fejlett harci részekkel látnák el, amelyek egyszerre több célpontot — valódi robbanófejeket és megtévesztő eszközöket — is képesek lennének támadni.
A végső védelmi szakaszt a korszerűsített THAAD és Patriot rendszerek biztosítanák, új radarokkal és továbbfejlesztett elfogórakétákkal kiegészítve.
A különböző rétegeket egy egységes digitális harcvezetési platform kapcsolná össze. Ez a rendszer radarállomásokat, elfogóeszközöket, műholdas kommunikációt, védett adatcsatornákat és orbitális adatközpontokat integrálna.
A valódi ár a billió dolláros tartományban lehet
A Fehér Ház eredetileg 175–186 milliárd dolláros költségkerettel számolt, ami amerikai védelmi programokhoz mérve még kezelhető összegnek tűnhet. Az Izvesztyija szerint azonban ez inkább csak a program „belépőjegye”: a kutatás-fejlesztési szakaszt, a kezdeti prototípusokat és a demonstrátorokat fedezheti.
A kongresszusi költségvetési hivatal 2026-os független becslése ennél jóval magasabb számot adott meg. Eszerint a rendszer létrehozása és működtetése 1,2–3,6 billió dollárba kerülhet. A különbség oka, hogy a végső árba már beleszámítana a tömeggyártás, a több ezer műhold pályára állítása, a földi és tengeri rendszerek integrálása, valamint a folyamatos karbantartás és modernizáció.
Új fegyverkezési spirált indíthat
A program költségeit tovább növelheti, hogy az Egyesült Államok ellenfelei várhatóan nem néznék tétlenül egy globális amerikai rakétapajzs kiépítését. A cikk szerint Oroszország, Kína és más geopolitikai riválisok párhuzamosan fejlesztenék a rakétavédelem áttörésére szolgáló eszközöket, ami újabb amerikai korszerűsítéseket és újabb költségeket kényszerítene ki.
Ez a logika könnyen fegyverkezési spirált hozhat létre: minél fejlettebbé válik az amerikai védelmi rendszer, annál nagyobb ösztönzést kapnak az ellenfelek a hiperszonikus, manőverező, többszörös robbanófejes vagy megtévesztő eszközökkel felszerelt támadórendszerek fejlesztésére.
A „csillagháborús” előkép árnyéka
Az Aranykupola kapcsán egyre gyakrabban kerül elő Ronald Reagan 1980-as évekbeli Stratégiai Védelmi Kezdeményezése, közismertebb nevén a „csillagháborús” program. Az Izvesztyija értelmezése szerint a párhuzam kézenfekvő: akkor is látványos prezentációk, nagyívű technológiai víziók és hatalmas védelmi kiadások kísérték a tervet, de a rendszer végül nem vált valódi, teljes körű harci pajzzsá.
A Golden Dome ma még szintén inkább koncepciók, prototípusok és technológiai kísérletek együttese, mint működő védelmi rendszer. Katonai szempontból a cél világos: az Egyesült Államok olyan többrétegű pajzsot akar, amely a következő évtizedek rakétafenyegetéseivel szemben is védelmet nyújt. A fő kérdés azonban az, hogy a technológiai ambíció, az űrbéli infrastruktúra és a költségvetési realitás találkozhat-e egymással.
A program ezért nemcsak katonai, hanem pénzügyi és politikai próbatétel is: az Aranykupola papíron stratégiai fölényt ígér, a gyakorlatban viszont könnyen Amerika egyik legdrágább védelmi vállalkozásává válhat.
