Az Egyesült Államok fontolgatja szaúd-arábiai katonai jelenlétének csökkentését, miután Rijád az iráni háború idején nem úgy viselkedett, ahogy Washington elvárta. A Wall Street Journal szerint az amerikai vezetés a jelenleg mintegy 2700 fős kontingens részleges átcsoportosítását mérlegeli, elsősorban olyan országok felé, amelyek készségesebben támogatták az amerikai műveleteket, például Izrael és Jordánia irányába.
A vita középpontjában a Hormuzi-szoros körüli amerikai művelet állt. Washington szaúdi bázisokat és légteret akart használni a hajózás biztosítására, Rijád azonban attól tartott, hogy ezzel közvetlen iráni célponttá teszi saját területét. A Reuters májusi beszámolója szerint Szaúd-Arábia és Kuvait később feloldotta az amerikai hozzáférésre vonatkozó korlátozásokat, de a konfliktus már megmutatta: a régi automatikus engedelmesség kora véget érhetett.
A bázisok sebezhetősége
A szaúdi óvatosság nem volt alaptalan. Már februárban látványosan nőtt az amerikai katonai repülőgépek száma a szaúdi Prince Sultan légibázison, miközben Rijád Teherán felé azt jelezte, hogy nem engedi saját területét Irán elleni támadásokhoz felhasználni. Márciusban iráni rakéta- és dróntámadás érte a bázist, amerikai források szerint tizenkét amerikai katona megsebesült, több utántöltő repülőgép pedig megsérült.
Ez alapvetően változtatja meg a térség katonai logikáját. A sivatagi bázisok, amelyek évtizedeken át az amerikai hatalom biztos pontjainak tűntek, a rakéták és drónok korában látható, támadható és politikailag kockázatos célpontokká váltak.
Olajért védelem, de meddig?
Az amerikai–szaúdi szövetség alapja 1945 óta egyszerű alku volt: Washington biztonságot ad, Rijád olajat és stratégiai együttműködést. A hidegháborúban, az Öböl-háborúban és a terror elleni háborúban ez a képlet működött, még ha súlyos ellentmondásokkal is. Most azonban Szaúd-Arábia már nem akar automatikusan belesodródni minden amerikai regionális háborúba.
Rijád számára Irán ellenfél, de nem feltétlenül olyan ellenség, amely miatt kockára akarja tenni olajinfrastruktúráját, városait és gazdasági átalakulási programját. A szaúdi vezetés ma inkább lavíroz: tárgyal Teheránnal, figyel Washingtonra, üzletel Kínával, és igyekszik megőrizni saját mozgásterét.
Nem kivonulás, hanem átrendezés
Ha Washington valóban csökkenti szaúdi jelenlétét, az nem feltétlenül jelenti az amerikai befolyás végét. Sokkal inkább katonai átrendezésről lehet szó: kevesebb szárazföldi katona, több drón, rakétaelhárítás, hírszerzés, tengerészeti és légi kapacitás. A kérdés mégis stratégiai: az Egyesült Államok többé nem biztos, hogy feltétel nélkül számíthat a szaúdi térre.
Ez a repedés túlmutat egy bázisvitán. A közel-keleti monarchiák egyre inkább saját túlélési logikájuk szerint döntenek, nem Washington háborús menetrendje alapján. A Quincy-alku nem omlott össze, de először látszik igazán, hogy nem örök.
