Törökország, Szaúd-Arábia és Pakisztán közös védelmi megállapodást írt alá augusztus 7-én Mekkában, amely kimondja: az egyik részes állam elleni fegyveres támadást mindhárom ország elleni támadásnak tekintik. A megállapodást Recep Tayyip Erdoğan török elnök, Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceg és Sehbaz Saríf pakisztáni miniszterelnök kötötte meg.
A Mekkai Közös Védelmi Megállapodás az utóbbi évek egyik legjelentősebb közel-keleti biztonságpolitikai fejleménye: egy NATO-tagállamot, egy atomhatalmat és az arab világ egyik legfontosabb gazdasági-katonai szereplőjét kapcsolja össze egy kollektív védelmi rendszerben.
Egy támadás mindhárom ország elleni támadás
Hakan Fidan török külügyminiszter szombaton úgy fogalmazott, hogy a megállapodás „technikailag ugyanazon az elven működik”, mint a NATO 5. cikke. Fontos különbség azonban, hogy az egyezmény jelenlegi formájában nem ír elő automatikus katonai beavatkozást: egy támadás esetén a három ország konzultációval döntene arról, milyen mértékű és jellegű segítséget nyújt.
A háromoldalú szövetséget intézményesíteni is akarják. Szaúd-Arábiában állandó főtitkárságot hoznak létre, emellett miniszteri bizottság felügyeli majd az együttműködést. Fidan szerint a rendszer részletes működéséről az első miniszteri ülésen döntenek.
A megállapodást csaknem három évnyi egyeztetés előzte meg. Már januárban ismert volt, hogy Ankara, Rijád és Iszlámábád közös védelmi szerződés tervezetén dolgozik.
Három különböző katonai erő kapcsolódik össze
A konstrukció erejét éppen az adhatja, hogy a három ország egymástól eltérő képességekkel rendelkezik.
Törökország a NATO második legnagyobb haderejével, komoly műveleti tapasztalattal és gyorsan növekvő hadiiparral rendelkezik. Pakisztán több mint félmilliós aktív haderő mellett nukleáris fegyverekkel és fejlett rakétatechnológiával bír. Szaúd-Arábia pedig hatalmas pénzügyi kapacitást, stratégiai energiaforrásokat és a Közel-Kelet egyik legnagyobb katonai költségvetését teszi melléjük.
Murat Yeşiltaş török biztonságpolitikai szakértő szerint éppen ezeknek a különböző képességeknek az összekapcsolása adhat értelmet a megállapodásnak: török haditechnológia, pakisztáni katonai kapacitás és szaúdi pénzügyi erő egyaránt bekerülhet ugyanabba a rendszerbe.
A gyakorlati együttműködés kiterjedhet a lég- és rakétavédelemre, dróntechnológiára, elektronikai hadviselésre, hírszerzési információk megosztására, közös hadgyakorlatokra, lőszergyártásra és a kritikus energetikai infrastruktúra védelmére.
Az alapok ehhez már korábban is léteztek. Pakisztán és Szaúd-Arábia évtizedek óta szorosan együttműködik katonai téren, Törökország és Pakisztán kapcsolata szintén mély, Ankara pedig az elmúlt években jelentősen növelte haditechnikai együttműködését Rijáddal.
Nem Irán ellen – legalábbis hivatalosan
A megállapodás időzítése miatt szinte automatikusan felmerült, hogy egy Irán elleni új regionális szövetség kialakulásáról van-e szó.
Ankara ezt határozottan tagadja. Fidan szerint a szerződés sem Irán, sem más konkrét ország ellen nem irányul. Addig egyetlen államot sem kezelnek fenyegetésként, amíg valamelyik részes országot nem éri támadás.
Ez lényeges, mert mindhárom országnak saját, összetett kapcsolata van Teheránnal. Szaúd-Arábia az iráni rakéta- és drónfenyegetés miatt közvetlenül érdekelt az erősebb elrettentésben, miközben Törökország és Pakisztán egyaránt hosszú szárazföldi határon érintkezik Iránnal, és egyiküknek sem érdeke egy tartós konfrontáció.
Ugyanez igaz Izraelre is. A megállapodás önmagában nem izraelellenes katonai blokk, de Törökország katonai erejének, Pakisztán nukleáris státuszának és Szaúd-Arábia gazdasági súlyának egyetlen biztonsági keretben történő megjelenése aligha marad figyelmen kívül Tel-Avivban.
Fontos ugyanakkor, hogy a dokumentum jelenlegi ismert rendelkezései nem bocsátják Pakisztán nukleáris arzenálját automatikusan a másik két ország rendelkezésére. Erről a megállapodás nem rendelkezik.
A cél: kisebb függés Washingtontól
A megállapodás talán legfontosabb geopolitikai üzenete nem is valamely konkrét ellenfélnek szól.
A három ország láthatóan arra készül, hogy saját régiójának biztonságában nagyobb önállóságot teremtsen, miközben egyikük sem szakít az Egyesült Államokkal. Törökország NATO-tag marad, Rijád továbbra is Washington egyik legfontosabb közel-keleti partnere, Pakisztán pedig szintén fenntartja amerikai katonai kapcsolatait.
A változás inkább abban áll, hogy egyetlen külső biztonsági garanciára sem akarnak kizárólagosan támaszkodni. Yeşiltaş értelmezésében nem a meglévő szövetségek lecseréléséről, hanem a stratégiai lehetőségek megsokszorozásáról van szó.
A megállapodás ráadásul nem feltétlenül marad háromoldalú. Erdoğan elképzelése szerint más regionális államok előtt is megnyithatják, Fidan pedig már Egyiptomot nevezte meg az egyik lehetséges következő tagként.
Ha ez megtörténik, a Mekkai Megállapodás már nem egyszerű török–szaúdi–pakisztáni együttműködés lesz, hanem egy új, részben a térség saját államai által felépített közel-keleti biztonsági architektúra kezdete.
A valódi próba azonban csak akkor következik, ha valamelyik részes államot valóban támadás éri. Akkor derül majd ki, hogy az „egy mindenkiért” elv politikai deklaráció marad-e, vagy valódi katonai kötelezettséggé válik.
