Ötvenhat évvel Gamal Abdel-Nasszer halála után az egykori egyiptomi elnök még mindig úgy van jelen az arab politikai vitákban, mintha rendszerének mérlege nem történelmi kérdés, hanem a jelen egyik konfliktusa volna. Hassan Nafaa, a Kairói Egyetem politológusa szerint éppen ez mutatja, hogy Nasszer örökségét sem hívei, sem ellenfelei nem tudták lezárni. Az Al Mayadeenben oldalán megjelent esszéjében a professzor azt vizsgálja, hogyan válhatott ugyanaz az ember egyszerre az arab nacionalizmus jelképévé és Egyiptom későbbi kudarcainak egyik állandó bűnbakjává.
Nafaa két egyszerű kérdést tett fel: Ha alapvetően Nasszer okozta Egyiptom problémáit, akkor az utána következő vezetők miért nem tudták kivezetni az országot a tartós válságból? Ha viszont Nasszer jelentette a megoldást, akkor az örökségét miért tudta utódja, Anvar Szadat olyen gyorsan lebontani?
A szerző szerint ebből következik, hogy a probléma nem magyarázható pusztán a vezető személyiségével. Sokkal inkább azt kellene megérteni, miért nem tudott az arab modernizációs és felemelkedési projekt olyan intézményeket létrehozni, amelyek túlélhették volna saját vezetőiket.
Nem egyszerűen katona volt
Nafaa szerint Nasszert félrevezető volna hatalomra törő katonatisztként leírni. Már fiatal korában foglalkoztatta a politika, részt vett a brit jelenlét elleni mozgalmakban, különböző politikai irányzatokkal került kapcsolatba, és katonatisztként is intenzíven érdeklődött a stratégia és a geopolitika iránt.
Az 1948-as arab–izraeli háború után kezdett megszerveződni körülötte a Szabad Tisztek mozgalma, amely 1952-ben megdöntötte Faruk király monarchiáját. Az eseményt Egyiptomban júliusi forradalomként emlegetik. Nafaa szerint Nasszer különleges politikai tekintélyét jelzi, hogy a mozgalmon belül kialakult konfliktusok ellenére végül ő vált a rendszer vitathatatlan központi alakjává.
Ennek azonban volt egy következménye is: a rendszer sikereit ugyanúgy személyesen Nasszerhez kötötték, mint kudarcait.
1956 és 1967: egy vezető, két teljesen eltérő mérleg
Ezt az ellentmondást Nafaa az 1956-os szuezi válság és az 1967-es háború összehasonlításával mutatja be.
Nasszer 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát, amire Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország összehangolt katonai akcióval válaszolt. A támadók végül nemzetközi – mindenekelőtt amerikai és ENSZ-en keresztül érvényesülő – nyomás alatt visszavonultak, Nasszer pedig a katonai veszteségek ellenére hatalmas politikai presztízst szerzett az arab világban.
Nafaa szerint Nasszer ekkor kiváló válságkezelőnek bizonyult. Tizenegy évvel később viszont éppen az ellenkezője történt.
1967 májusában Egyiptom csapatokat vezényelt a Sínai-félszigetre, távozásra szólította fel az ENSZ békefenntartóit, majd lezárta a Tiráni-szorost az izraeli hajózás előtt. A válság végül a hatnapos háborúba torkollott, amelyben Izrael elfoglalta a Sínai-félszigetet és Gázát Egyiptomtól, Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet Jordániától, valamint a Golán-fennsíkot Szíriától.
Nafaa az 1956-os válságkezelést Nasszer egyik legnagyobb politikai sikerének, az 1967-et viszont egyik legsúlyosabb hibájának tartja. Az előbbi az arab nacionalizmus felemelkedését gyorsította fel, az utóbbi pedig megtörte azt.
A vereség után egy másik Nasszer következett
Nafaa ugyanakkor különösen fontosnak tartja Nasszer 1967 utáni szerepét. A vereség után az elnök bejelentette lemondását, ám Egyiptomban tömegek követelték maradását, és végül visszavonta döntését. A korabeli amerikai dokumentumok is széles körű társadalmi támogatásról számoltak be, bár Washingtonban azt is feltételezték, hogy a demonstrációkat részben a rendszer szervezhette.
Ezt követően Nasszer hozzálátott az egyiptomi hadsereg újjászervezéséhez. Nafaa szerint azonban nemcsak katonai következtetéseket vont le a vereségből. Arra is ráébredt, hogy az 1967 előtti politikai rendszer nem működhet változatlan formában tovább.
A szerző az Arab Szocialista Unió – Nasszer egypártrendszerének politikai szervezete – belső dokumentumaira hivatkozva úgy véli, hogy az elnök hosszabb távon valamilyen korlátozott politikai pluralizmus felé kívánt elmozdulni. Ezt azonban a megszállt területek visszaszerzéséig elhalasztotta. Nasszer 1970. szeptember 28-án váratlanul meghalt, így Nafaa szerint sem a katonai visszavágás, sem a politikai reform végrehajtását nem tudta végigvinni.
Szadat más utat választott
Utóda, Anvar Szadat gyökeresen átformálta Egyiptom külpolitikáját. Az 1973-as háborút követően fokozatosan az Egyesült Államok felé fordult, 1977-ben Jeruzsálembe látogatott, majd Jimmy Carter amerikai elnök közvetítésével 1978-ban megszülettek a Camp David-i megállapodások. Egyiptom és Izrael 1979 márciusában írta alá a békeszerződést, amelynek részeként Izrael kivonult a Sínai-félszigetről.
Nafaa úgy véli, Nasszer az 1973-as háború után nem adott volna Washingtonnak olyan meghatározó szerepet a rendezésben, mint Szadat, és nem indult volna el az Izraellel kötött különbéke irányába.
Szerinte Egyiptom kiválása az Izraellel szembeni közös arab katonai frontból alapvetően megváltoztatta a térség erőviszonyait. A klasszikus, több arab állam reguláris hadseregeit felvonultató háborúk korszakát fokozatosan olyan konfliktusok váltották fel, amelyekben egyre nagyobb szerepet kaptak a nem állami szereplők – Libanonban a Hezbollah, a palesztin területeken a Hamász és az Iszlám Dzsihád, később pedig Jemenben az Anszár Allah.
Nasszer nem válasz, hanem kérdés
Nafaa esszéjének legérdekesebb vonása az, hogy mindkét leegyszerűsített Nasszer-képet elutasítja. Nem fogadja el azt az értelmezést, amely szerint Egyiptom későbbi problémái egyszerűen Nasszer rendszeréből következtek. De azt sem, amely szerint a nasszeri korszak minden politikája követendő mintát jelentene.
A valódi kérdés számára inkább az, miért nem tudott az arab világ olyan politikai, gazdasági és intézményi fejlődést létrehozni, amelyben egy vezető eredményei továbbépíthetők, hibái pedig kijavíthatók lettek volna.
Ez magyarázhatja azt is, miért nem vált Nasszer egyszerűen történelmi figurává. Ötvenhat évvel halála után portréja továbbra is előkerül arab tüntetéseken és politikai megmozdulásokon – miközben ugyanilyen rendszeresen teszik felelőssé a régió máig megoldatlan problémáiért.
Nafaa olvasatában tehát Nasszer tartós jelenléte nem annyira az egykori egyiptomi elnökről szól. Inkább arról, hogy az a politikai kérdés, amelyre Nasszer választ keresett – hogyan lehet az arab világot szuverén, modern és önálló erőközponttá tenni –, több mint fél évszázaddal később sem került le a napirendről.
