„Nem azt kérjük, hogy cseréljék le az urainkat. Azt kérjük, hogy mi is beleszólhassunk a szabályok alkotásába.” Ezzel a gondolattal foglalta össze Afrika helyét a kialakuló multipoláris világrendben Idriss Lallali, az Afrikai Unió algíri terrorizmuskutató központjának megbízott igazgatója a Valdaj Klub éves konferenciájára készített elemzésében. Üzenete egyszerre szól Washingtonnak, Pekingnek, Moszkvának és Európának: Afrika nem új nagyhatalmi függőséget keres, hanem nagyobb önállóságot saját biztonságpolitikájának és intézményeinek alakításában.
Amikor a háború már maga lesz a rend
Lallali a Száhel egyik különös jelenségével érzékelteti, milyen mélyre hatolt az állami struktúrák gyengülése. Egyes területeken fegyveres csoportok „adót” szednek a pásztoroktól és kereskedőktől, majd sorszámozott nyugtát adnak róla, amelyet a következő ellenőrzőpontnál fel lehet mutatni, hogy ugyanattól az embertől ne szedjék be ismét a pénzt.
A példa azért fontos, mert itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy egy fegyveres szervezet megtámadja az államot. Saját szabályokat, adóztatást, kereskedelmi rendszert és kezdetleges közigazgatást hoz létre ott, ahol az állam elvesztette jelenlétét. Egyetlen csoport egyszerre ellenőrizhet területet, csempészhet aranyat és üzemanyagot, szedhet sarcot és folytathat információs műveleteket.
A terrorizmus globálisan ugyan visszaszorult 2025-ben, ugyanakkor a fenyegetés egyre inkább Afrikában koncentrálódik. Lallali szerint a legsúlyosabban érintett tíz országból hat a Szaharától délre található, a Száhel pedig önmagában a terrorcselekményekhez kapcsolódó globális halálesetek több mint felét adja.
Több fegyver önmagában nem épít államot
Az afrikai terrorizmus elleni küzdelem egyik legnagyobb hibájának Lallali azt tartja, hogy az elmúlt két évtizedben túl gyakran azonosították a katonai erőt a biztonsággal.
A nemzetközi közösség hatalmas összegeket fordított katonai műveletekre, hírszerzésre, drónokra, pénzügyi megfigyelésre és most már mesterséges intelligenciára is. A fegyveres szervezetek ennek ellenére folyamatosan alkalmazkodnak és újjászerveződnek.
Ennek oka szerinte egyszerű: egy parancsnokot meg lehet ölni, egy sejtet fel lehet számolni, egy várost vissza lehet foglalni, de katonai eszközökkel nem lehet működő állami intézményeket, társadalmi bizalmat vagy legitim politikai rendszert létrehozni. Ezek már politikai feladatok.
Lallali ezért arra figyelmeztet, hogy a biztonsági logika könnyen önálló életre kelhet. Ha egy társadalom hosszú időn keresztül válságüzemmódban működik, a rendkívüli intézkedések fokozatosan normává válhatnak, a kompromisszum gyengeségnek, a párbeszéd pedig veszélynek tűnhet.
A multipolaritás önmagában még nem megoldás
Afrika számára a többpólusú világrend valódi lehetőséget kínál: nagyobb mozgásteret, több partnert és kisebb függést egyetlen hatalmi központtól. Lallali azonban fontos különbséget tesz multipolaritás és működő multilateralizmus között.
Ha több hatalmi centrum jelenik meg, de nincsenek közösen elfogadott szabályok, akkor a multipoláris rendszer nem feltétlenül hoz nagyobb stabilitást. Egyszerűen megsokszorozhatja a rivalizálást.
Ez Afrikában különösen érzékeny kérdés. Oroszország, Kína, az Egyesült Államok, az Európai Unió, Törökország és az Öböl-államok egyaránt növelik politikai, gazdasági vagy biztonsági jelenlétüket a kontinensen.
Lallali szerint Afrika számára nem az a döntő kérdés, melyik fővárosból irányítják a rendszert. A probléma maga az alárendelt szerep.
Afrika ne csak AI-t vásároljon, a szabályait is írja
Ez különösen élesen jelenik meg az új technológiáknál. Afrikai államok megfigyelőrendszereket, drónokat és mesterségesintelligencia-megoldásokat vásárolnak, miközben fegyveres szervezetek már kereskedelmi drónokat is alkalmaznak felderítésre és támadásokra.
Afrika azonban többnyire a biztonsági technológiák fogyasztója és az információs műveletek célpontja marad, miközben alig vesz részt azoknak a szabályoknak a megalkotásában, amelyek az AI-t, a kiberteret vagy akár a nemzetközi biztonsági rendszert alakítják.
Lallali szerint ugyanez a probléma jelenik meg az ENSZ Biztonsági Tanácsában is, ahol Afrika lakossági és politikai súlyához képest továbbra is alulreprezentált.
Ezért fogalmaz úgy: Afrika nem egyik hegemóniát akarja lecserélni egy másikra, hanem olyan rendszert akar, amelynek szabályait maga is alakítja.
A veszélyek globalizációja nem ért véget
A Valdaj idei konferenciájának egyik visszatérő állítása, hogy a korábbi globalizációs modell meggyengült. Lallali szerint Afrika ebből sajátos paradoxont érzékel.
A fejlesztési pénzek, nemzetközi missziók és együttműködési mechanizmusok csökkenhetnek, a fenyegetések viszont továbbra is akadálytalanul mozognak országhatárok és kontinensek között.
Egy korábbi konfliktusból származó fegyver megjelenhet a következő háborúban. A Száhelben kitermelt aranyból származó pénz más kontinensen haladhat keresztül. Egy távoli információs művelet pedig olyan faluban válthat ki erőszakot, amelynek lakói azt sem tudják, honnan indult az eredeti narratíva.
A kooperáció globalizációja gyengülhet – a fenyegetéseké nem.
Afrika saját biztonsági rendszert akar
Az Afrikai Unió ezért egyre inkább saját intézményeire próbál támaszkodni. Júliusban az AU Béke- és Biztonsági Tanácsa elfogadta a kontinens 2026–2030 közötti terrorizmusellenes stratégiai cselekvési tervét, amely a katonai fellépést a szélsőségességet tápláló politikai, társadalmi és gazdasági okok kezelésével kapcsolja össze.
A cél egy olyan együttműködési modell lenne, amelyben a külső partnerek nem helyettesítik az afrikai intézményeket, hanem azok kapacitásait erősítik – és segítségüket nem kötik ahhoz, hogy az adott ország geopolitikailag melyik táborhoz igazodik.
Lallali szerint végső soron a Száhel biztonságának mércéje sem az lesz, hogy eltűnik-e az utolsó fegyveres parancsnok.
A valódi fordulat akkor jön el, amikor a pásztor zsebében lévő adóbizonylatot már nem egy fegyveres csoport, hanem egy működő és legitim állam állítja ki. És ugyanez lehet a multipoláris világrend próbája is: nem az számít majd, hány új hatalmi központ emelkedik fel, hanem az, hogy a kisebb és közepes államok végre valóban részt vehetnek-e a közös szabályok megalkotásában.
