Fuád Gharbáli tunéziai politológus szerint a szíriai rendszer összeomlása nem pusztán egy autoriter hatalom végóráiról szól, hanem mélyebb válságtünete a posztkoloniális arab állammodell bukásának. A szerző úgy látja, hogy a 2011-es felkelések nem egyszerű hatalomváltási követelések voltak, hanem egy történelmileg elodázott legitimációs válság kirobbanása, amely az egész modern arab államiságot kérdőjelezi meg.
A cikk hangsúlyozza, hogy a gyarmati határok által kijelölt államok már a kezdetektől fogva gyenge alapokon nyugodtak, és legitimációjukat nem a társadalmi szerződésen, hanem az erőszakon, az állambiztonsági apparátuson és a klientelizmuson keresztül tartották fenn. Gharbáli véleménye szerint a szíriai rendszer csak színpadi kellékekkel – zászlólengetéssel, vezérkultusszal és díszbeszédekkel – tartotta fenn az állam látszatát, miközben mélyen autoriter, társadalmilag érdemi kohézió nélküli struktúra volt.
A szerző hangsúlyozza, hogy Básár el-Aszad hatalmának válsága nemcsak egy személyes uralom krízise, hanem magának az államformának a kimerülését is jelzi, amely az 1940-es évek függetlenségi hulláma után jött létre, de sosem épült ki valódi demokratikus vagy intézményi alapokon.
A liberalizáció mint bomlási folyamat
Gharbáli állítása szerint az 1980-as évektől kezdődő gazdasági liberalizáció nem reformot, hanem a hatalmi elit és az állambiztonsági gépezet gazdasági önállósodását jelentette. A Baath-rendszerből kinőtt újburzsoázia – a rezsimhez kötődő üzletemberek – gyakorlatilag kisajátította a piacot, miközben a szociális szolgáltatások leépültek. A szerző szerint ez vezetett ahhoz, hogy a korábban lojalitásért szociális juttatásokban részesülő társadalmi rétegek hátat fordítottak a rezsimnek, és a rendszer alatt meghúzódó válság 2011-ben nyílt lázadássá alakult.
Az iszlamista csoportok térnyerése
Gharbáli külön figyelmet szentel annak, hogy a dzsihádista csoportok megerősödését nem lehet pusztán a szélsőségesség következményének tekinteni. Úgy látja, hogy ezek a csoportok a hatalmi vákuum és a társadalmi leépülés termékei, amelyek éppen az állam összeomlásának terein jelentek meg. A szerző emlékeztet rá, hogy a szíriai rendszer korábban maga is hozzájárult ezen csoportok megerősödéséhez, amikor a világi ellenzéket leverte, miközben szándékosan engedett szabadon radikális iszlamista vezetőket, hogy a konfliktust polarizálja és önmagát a nemzetközi közvélemény szemében legitimálja.
Fuád Gharbáli hangsúlyozza, hogy az iszlamista mozgalmak – különösen a dzsihádista irányzatok – nem kínálnak életképes alternatívát a bukott állammal szemben, mivel nem rendelkeznek valódi politikai projekttel, és hajlamosak újratermelni a korábbi hatalmi modellek autoriter logikáját.
Összeomlás vagy új kezdet?
A szerző véleménye szerint a legnagyobb kihívás nem az, hogy mi jön Aszad után, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges-e új államot építeni a bukott posztkoloniális állammodell romjain. A jelenlegi folyamatokat figyelve két lehetőséget vázol: vagy egy még töredezettebb, helyi hatalmasságokra épülő rendszer jön létre, amelyet oligarchák és milíciák irányítanak, vagy elindulhat egy új társadalmi szerződés keresése, amely szakít a hatalom örökösödésén és etnikai-pártfogói viszonyokon alapuló múlt örökségével.
Fuád Gharbáli szerint a szíriai tapasztalat figyelmeztető jel minden arab ország számára, amely továbbra is megrekedt a formálisan modern, de társadalmilag kiüresedett államszerkezetek csapdájában. A kérdés már nem az, hogy ezek az államok túlélnek-e, hanem hogy van-e politikai képzelőerő és társadalmi akarat újraalkotni őket – más alapokon.
