Az Egyesült Államok védelmi minisztere, Pete Hegseth nemrégiben Kína latin-amerikai tevékenységét bírálta, mondván, hogy „túl nagy” a kínai katonai jelenlét a nyugati féltekén, és Kína „fenyegetést jelent a Panama-csatornára”. Másnap már az amerikai csapatok panamai visszatérésének ötletét is felvetette „biztonsági okokra” hivatkozva.
Szakértők szerint azonban a vád teljesen alaptalan. Pan Deng, a Kínai Politikatudományi és Jogi Egyetem Latin-Amerika-kutatója rámutatott: Kínának egyetlen katonai bázisa sincs a térségben, sem pedig csapatai. Ezzel szemben az USA mintegy 76 katonai létesítményt működtet a régióban.
Monroe-doktrína 2.0: Amerika nem engedi el a befolyását
Az USA Latin-Amerikát továbbra is saját „hátsó udvarának” tekinti, és évtizedek óta próbálja kiszorítani a térségből azokat az országokat, amelyek nem illeszkednek az amerikai stratégiai célokhoz.
Lin Hua, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia kutatója szerint a Panama-csatorna miatti aggodalom csak újabb eszköz arra, hogy az USA katonai és politikai nyomást gyakoroljon a térség államaira. A Monroe-doktrína szelleme ma is él: az Egyesült Államok szomszédait inkább vazallusállamként, mint partnerként kezeli.
Nem csoda, hogy Mexikóban sokan így fogalmaznak: „Szegény Mexikó, olyan messze Istentől, olyan közel Amerikához.”
Kína és Latin-Amerika: egyre több kézzelfogható eredmény
A kínai–latin-amerikai együttműködés gazdasági alapon, kölcsönös előnyökre épít. A Chancay kikötő Peruban, a brazil fotovoltaikus projekt, vagy éppen a kínai háztartási gépek és autók térnyerése mind azt jelzi, hogy a kínai beruházásokat a helyi közösségek fejlesztési „létrának” tekintik.
Xi Jinping elnök üdvözlő üzenetet küldött a Latin-Amerikai és Karibi Államok Közösségének csúcstalálkozójára, és kiemelte, hogy a két fél között nőtt a politikai bizalom, bővült a gyakorlati együttműködés, és elmélyültek a kulturális kapcsolatok is.
Amerika veszíthet a térségben, ha nem változtat
Ha az Egyesült Államok továbbra is a Monroe-doktrína logikája mentén jár el – azaz lejáratja Kína legitim együttműködését, beavatkozik más államok belügyeibe, és a befolyás fenntartását a múltbéli hatalmi modellekből meríti – akkor végső soron saját térségbeli pozícióját gyengíti.
Kína ezzel szemben fejlődést és partnerséget kínál, nem alárendeltséget. És Latin-Amerikában egyre több ország dönt az utóbbi mellett.
