Az alábbiakban közöljük Wolfgang Münchau „Europe needs a Metternich” című cikkének kivonatos fordítását, amely 2025. június 30-án jelent meg az Unheard oldalán. A szöveg fájdalmasan pontos képet ad Európa hanyatlásának okairól, az európai elit tehetetlenségéről, és arról, hogy ha nem következik be gyökeres fordulat, akkor a történelem valóban véget ér – de csak itt, Európában. És abban nem lesz köszönet.
A diplomácia, amit mások már jobban csinálnak
„A diplomácia az, amikor valakit pokolra küldesz, és még meg is köszöni.” Ezt a mondást egykor európaiak találták ki – és gyakorolták is. Ma már legfeljebb hivatkoznak rá. Európa egykor a modern diplomácia bölcsője volt, de mára elvesztette ezt a képességét.
A világ legnagyobb diplomatái egy francia és egy osztrák voltak: Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord és Klemens von Metternich. Talleyrand Napóleon bukása után, katonai eszközök nélkül tudta Franciaországot visszajuttatni a nagyhatalmak közé. Az eszköze a klasszikus egyensúlypolitika volt – úgy játszotta ki egymás ellen a briteket, poroszokat, osztrákokat és oroszokat, hogy Franciaország ismét tényezővé vált.
Ma viszont ott tartunk, hogy senki sem kérdezi meg Európát a Közel-Keletről, és ez maga a hanyatlás. Ahogy egy német újság keserűen írta: „Már nem is szólnak nekünk.”
Mihez kezdene ma Talleyrand és Metternich?
Képzeljük el, mit tenne egy modern Talleyrand a mai világban. Valószínűleg nem az európai egységet próbálná mindenáron építeni, hanem ügyesen manőverezne a tagállamok között. Ugyanakkor, ha az EU-nak közös fellépésre lenne szüksége, ő azt nem morális felháborodással, hanem ravasz taktikai húzásokkal próbálná kivívni.
Amikor Trump vámokat vetett ki Európára, a régi típusú diplomácia üdvözölte volna a „transzakcionális korszakot”, majd válaszul olyan lépést tett volna, ami feldühíti az Egyesült Államokat – de nem szemből támad, hanem oldalról.
A vörös vonalak ugyanis a stratégia hiányának beismerései.
Az ASML és a kihagyott stratégiai ziccer
A csúcstechnológiás félvezetőgyártásban kulcsfontosságú holland ASML vállalat Európa ritka aduja lehetett volna. Míg Kína a ritkaföldfém-export tilalmával válaszolt Trump vámjaira, Európa még csak nem is fontolgatta, hogy stratégiai fegyverként tekintsen saját technológiai monopóliumára.
Pedig Talleyrand és Metternich valószínűleg így tettek volna.
Múltbéli siker, mai tehetetlenség
Tíz évvel ezelőtt még az európai diplomácia vezette az iráni atomalku tárgyalásait. Trump 2018-ban kilépett a megállapodásból, és ezzel kiütötte Európát a játékból.
Ami ezután következett, az tragikomikus volt: európai vezetők felszólították Iránt, hogy térjen vissza a tárgyalóasztalhoz – anélkül, hogy észrevették volna: azt az asztalt Trump borította fel.
Ukrajna és a stratégiai öncsapdázás
Talleyrand és Metternich bizonyosan Ukrajna mellé álltak volna – de sosem tettek volna nyílt, határidő nélküli ígéreteket, és nem húztak volna „vörös vonalakat”, amelyeket az ellenfél könnyedén átléphet. Ők a háború befejezését célozták volna meg úgy, hogy egyik félnek se kelljen teljes vereséget szenvednie.
Ebben a tekintetben Trumphoz álltak volna közelebb, mint a mai európai vezetőkhöz – és ez sokat elmond.
Az erőforrás-stratégia hiánya
Trump, Hszi és Putyin hosszú távú gazdasági vízióval dolgoznak. Európa ezzel szemben saját energiakészleteit (szén, atomenergia, palagáz) vagy betiltotta, vagy soha nem is fejlesztette ki.
Bírálhatjuk Trump vagy Putyin gazdaságpolitikáját, de legalább van nekik olyanuk.
Európai udvarlás: nem stratégia, hanem kényszer
Mark Rutte hízelgésea Trump felé a NATO-csúcson nem volt hiba – csak éppen stratégia nélkül maradt gesztus. Talleyrand is hízelgett a briteknek, Metternich az oroszoknak – de mindig egyensúlyteremtés céljából. Ma viszont az európai hízelgés pusztán időhúzás: egyfajta panírozott remény, hogy talán akkor nem hagynak magunkra minket.
A „puha hatalom” mítosza és valósága
Európa szereti hangoztatni „puha hatalmát”, de közben visszavágja a külügyi rádiószolgáltatásokat, ösztöndíjakat, nyelvi programokat, sőt sok helyen még a külföldi diákokat is kiszorítja. A soft power így romantikává válik, nem stratégiává.
Trump háborúban áll a saját felsőoktatásával. Kutatási programokat vág meg, és kulturális háborút vív a techszektor körül is. Miért nem csábítja át Európa a csalódott amerikai kutatókat? Miért nem kínál nekik versenyképes fizetést és intellektuális szabadságot?
Mert nincs vízió.
A német ipar és a kényszerű kapituláció
Miközben egyes európai közgazdászok hangos válaszlépéseket sürgettek Trump vámpolitikájára, a valóság utolérte őket. Friedrich Merz nemrég gyakorlatilag könyörgött, hogy az EU írjon alá bármilyen kereskedelmi megállapodást az USA-val, mielőtt a német ipar végleg elvérzik.
Mert ha nincs stratégiád, veszíteni fogsz azokkal szemben, akiknek van.
Villogó piros fények – és senki sem látja
Az európai hanyatlás nem új, de az elmúlt évtizedben felgyorsult. Az ipar sorra dől be az olyan kulcsterületeken, mint az akkumulátorgyártás, napenergia, nagysebességű vasút vagy távközlés. És bár az állami támogatások és vámok megmenthetnék, ezek önmagukban is a lejtőre csúszást jelzik.
Nem tudunk egyetlen európai politikust sem megnevezni, aki világosan látná a helyzetet, és akarna is kezdeni vele valamit. Az olyan reflexek, mint a bevándorláscsökkentés vagy az adósságból finanszírozott fegyverkezés, nem helyettesítik a stratégiát.
A tagadás és a vágyálmok is a hanyatlás fontos mutatói.
