Az elmúlt hónapokban Latin-Amerika két kulcsfontosságú országában, Bolíviában és Venezuelában is választásokat tartottak. Mindkét esetben komoly figyelem övezte az eseményeket, hiszen Washington nyíltan vagy alig leplezetten beavatkozott a politikai folyamatokba.
Bolíviában az Evo Morales által alapított szuverenista mozgalom jelöltje ugyan augusztus 17-én nem jutott be a második fordulóba, de az Egyesült Államok által favorizált jelölt sem tudta megszerezni az első helyet. Venezuelában pedig az Nicolás Maduro ellenzéke kettészakadt, mert a washingtoni körök által támogatott María Corina Machado inkább az utcai nyomásgyakorlásban hitt, s ezért a mérsékeltebb jobboldali erők elfordultak tőle.
Bolívia: politikai fordulat, de…
A bolíviai választások első fordulójából Rodrigo Paz (Partido Demócrata Cristiano) és Jorge “Tuto” Quiroga (Alianza Libre) jutott tovább, 32,1 és 26,8 százalékos eredménnyel. Ez önmagában történelmi pillanat volt, hiszen két évtized után a Mozgalom a Szocializmusért (MAS) nincs ott a döntőben.
Rodrigo Paz a klasszikus politikai elit örököse: édesapja, Jaime Paz Zamora a ’90-es években volt elnök, akinek a nevéhez megszorítások és privatizációk köthetők. A fiatalabb Paz ugyanakkor magát a megújító erőként igyekszik bemutatni, politikája inkább a nemzeti tőkés osztály érdekeit szolgálja, különösen a Santa Cruz-i vállalkozókét.
A másik jelölt, Jorge “Tuto” Quiroga viszont teljesen egyértelműen Washingtonhoz kötődik. Ő volt az alelnöke Hugo Banzer katonai diktátornak, majd rövid ideig elnökként is szolgált 2001–2002 között. Akkori kormányzása alatt a Nemzetközi Valutaalap receptjeit követte: liberalizáció, piaci nyitás, privatizáció. Politikájával szemben soha nem gyakorolt önkritikát, és mindmáig az Egyesült Államok egyik legmegbízhatóbb latin-amerikai szövetségesének számít, következetesen támadva a MAS kínálta alternatívát bel- és külpolitikai alternatívát.
Washington számára tehát Quiroga lett volna az ideális jelölt, aki visszavezette volna Bolíviát a konzervatív-neoliberális pályára. Csakhogy a választók többsége nem őt, hanem Rodrigo Pazt hozta ki győztesnek az első fordulóból, még ha szoros versenyben is. Mindez rávilágít arra, hogy az amerikaiak által nyíltan támogatott irányvonal továbbra is elutasításba ütközik. A bolíviaiak nem akarják kiengedni a kezükből a sorsuk irányítását.
Venezuela: megosztott ellenzék
Venezuelában szintén választásokat tartottak a közelmúltban, ami Maduro és a Partido Socialista Unido de Venezuela (PSUV) ellenzékének szakadásához vezetett. A radikális szárnyat az ultraliberális María Corina Machado vezeti, aki az Egyesült Államok kétpárti támogatását élvezi, de különösen népszerű a republikánusok körében. Politikai stratégiája az utcai tiltakozásokra és a választások bojkottjára épült: a 2024-es elnökválasztások után csalást kiáltott, bizonyítékok nélkül, és híveit erőszakos tüntetésekre buzdította. Ez azonban végül súlyosan aláásta a hitelességét és népszerűségét.
Ezzel szemben a mérsékeltebb ellenzéki erők, mint a Fuerza Vecinal vagy a Vamos Vamos Cojedes, úgy döntöttek, hogy nem adják át teljesen a terepet a chavizmusnak, hanem részt vesznek a választásokon. Ennek eredményeként 50 városban sikerült polgármesteri posztokat szerezniük, ami mérsékelt, de fontos előrelépés volt számukra.
Nicolás Maduro elnök a júliusi választások után békülékeny hangot ütött meg, és párbeszédre hívta a “új ellenzéket”, mondván: ideje túllépni a külföldi beavatkozási kísérleteken, a szankciókon és a puccskísérleteken. Az államfő így próbálta kihasználni a megosztottságot, miközben a kormányzópárt, a PSUV 23-ból 23 államban győzni tudott, és megszerezte a parlamenti mandátumok 92 százalékát.
A venezuelai jobboldal tehát két tűz közé került: a radikálisok Washingtonra figyelnek, a mérsékeltek pedig a helyi politikai valóságra. Az előbbiek látványosan kudarcot vallottak, az utóbbiak viszont lassan, helyi szinten erősödni kezdtek. Ám még így is hiányzik egy karizmatikus vezető, aki képes lenne egységbe kovácsolni az ellenzéket. A potenciális jelöltnek tartott Alberto Galindez, Cojedes kormányzója, tapasztalt politikus, de népszerűsége egyelőre kevés ahhoz, hogy országos szinten kihívást jelentsen a chavizmusnak.
Mik lehetnek a tanulságok?
Mind Bolíviában, mind Venezuelában megfigyelhető, hogy az Egyesült Államok által támogatott szereplők nem képesek többségi társadalmi támogatást felépíteni. Ennek több oka is van:
- A neoliberális örökség terhe: Bolíviában a privatizációk és megszorítások emléke miatt az amerikaiakhoz közel álló politikusok sokak számára hiteltelenek.
- Az erőszakos taktika kudarca: Venezuelában a washingtoni kedvenc, María Corina Machado az utcai tiltakozásokra épített, de ez nem hozott eredményt, sőt elriasztotta a mérsékeltebb választókat, az emberek ugyanis mindenekelőtt békét akarnak.
- A szuverenitás kérdése: Mindkét országban erős a külső beavatkozással szembeni érzékenység. Amikor Washington nyíltan egy jelölt mögé áll, az gyakran inkább hátrányt jelent a számára.
A két latin-amerikai eset tehát, de közös bennük, hogy az Egyesült Államok nem tudott áttörést elérni sem Bolíviában, sem Venezuelában. A bolíviai jobboldal erősödése Washington számára önmagában kedvező lehetne, de a nyíltan USA-barát Quiroga nem tudott élre törni. Venezuelában pedig a radikális, amerikai támogatású vonal szétzilálta az ellenzéket, és végső soron a chavizmus pozícióját erősítette meg.
