Ibrahim Traoré és a sankarista örökség
Az elmúlt években Burkina Faso, Mali és Niger egyaránt hátat fordított a francia befolyásnak. A három ország katonai vezetése a Száhel-övezetben új, antikolonialista pályára állította a politikát, és ennek egyik legmarkánsabb arca a mindössze 37 éves Ibrahim Traoré, Burkina Faso államfője.
Traoré geológusként kezdte pályáját, de a hadseregben szerzett tapasztalatai tették ismertté. Korán felismerte, hogy a terrorizmus terjedése szorosan összefonódik a nyugati befolyással, és úgy vélte, az ország felszabadításához politikai fordulat szükséges. Inspirációként Thomas Sankara, a „fekete Che Guevara” szolgál, aki az 1980-as években földreformot hajtott végre, megerősítette a nemzeti öntudatot és az írástudás arányát az 1983-as 13%-ról 1987-re 73%-ra emelte.
Gazdasági szuverenitás és nemzeti erőforrások
Traoré kormánya nemzeti kézbe vette a stratégiai nyersanyagokat. Két aranybányát már államosítottak, és létrejött egy új állami bányavállalat, egyúttal korlátozta a külföldi kitermelők részesedését – beleértve az orosz Nordgoldot is –, mivel nem akarta a franciákat „új urakra” cserélni.
Ennek ellenére a külföldi befektetők nem maradtak el, és a bányászatból származó bevételekből Burkina Faso vezetése 179 millió dollár értékben szerzett be és osztott ki mezőgazdasági gépeket, ezzel támogatva az ország döntő többségét kitevő falusi lakosságot. A mezőgazdaság modernizálása a forradalmi program egyik kulcsa, amely az élelmezési önellátást célozza.
Burkina Faso gazdasági mutatói javulni kezdtek: a növekedés a 2023-as 3 százalékról 2024-re 4,9 százalékra emelkedett, és több százezer ember emelkedett ki a mélyszegénységből.
Társadalmi mobilizáció és népi támogatás
A forradalom egyik legszembetűnőbb vonása a fiatalok tömeges részvétele. A lakosság 70 százaléka harminc év alatti, és a városokban, falvakban egyaránt közösségi munkák zajlanak. Utcák burkolását, utak javítását, mezőgazdasági termelést szerveznek önkéntes alapon, miközben éjszaka polgárőrök vigyáznak a főváros biztonságára.
Az állami költségvetést népi adományok is erősítik: az év első felében majdnem egymilliárd reál értékben gyűlt össze közösségi hozzájárulás. A mozgalom szellemisége egyszerre idézi meg Sankara örökségét és mutatja Traoré saját politikai vonalát: önállóság, önfenntartás és függetlenség a külföldi intézményektől.
Franciaország bukása és a multipoláris világ
A jelenlegi folyamat gyökerei a líbiai intervencióig nyúlnak vissza. A NATO 2011-es beavatkozása és Moammer Kadhafi megbuktatása után fegyveres csoportok lepték el a Száhelt. Elsőként Mali vált a dzsihadista felkelések célpontjává 2012-ben. A francia katonai jelenlét – előbb a Serval, majd a Barkhane hadműveletek – azonban nem hozott biztonságot, sőt, a támadások fokozódtak.
A helyi társadalmakban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy a terrorizmus valójában a rekolonizálás eszköze, amely a gazdag ásványkincsekkel bíró térségeket célozza. Nem véletlen, hogy a fegyveres erőszak jellemzően ott összpontosult, ahol arany, urán vagy olaj található.
A Száheli Államok Szövetsége (AES)
Mali (2020), Burkina Faso (2022) és Niger (2023) katonai hatalomátvételei egyetlen regionális blokkba tömörítették az új vezetéseket. Az AES megalakulásával a három ország szorosan összehangolta a kül-, a gazdaság- és a katonapolitikáját.
A közös cél a CFA frank – a francia pénzügyi függőség szimbóluma – lecserélése, valamint a nyersanyagok feldolgozásának helyben tartása. A vezetők – Assimi Goïta (Mali), Ibrahim Traoré (Burkina Faso) és Abdourahamane Tchiani (Niger) – a multipoláris világrenddel való azonosulást hirdetik, és szoros kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal, Kínával és Törökországgal.
Ez nem jelent kritikátlan igazodást: mindhárom kormány hangsúlyozza, hogy az együttműködéseknek a kölcsönös előnyökön kell alapulniuk, ellentétben a Franciaországhoz kötődő aszimmetrikus szerződésekkel.
A gyarmati múlt árnyéka
A régió története rávilágít a jelenlegi változások mélyebb gyökereire. A 19. századi berlini konferencia után a francia uralom nyolc nyugat-afrikai országot vont ellenőrzése alá. Bár 1960-ban formálisan függetlenedtek, a „Françafrique” rendszerben megmaradtak a katonai és gazdasági függőségek.
A korábbi gyarmatok nyersanyagexportőr szerepbe kényszerültek, míg a feldolgozóipar és a stratégiai pénzügyi döntések Párizsban maradtak. A mai vezetők – Traoré és társai – ezt a történelmi örökséget kívánják felszámolni, újrafogalmazva az afrikai szuverenitást.
A Száhel jövője
A forradalmi kísérlet sikere nagyban függ attól, hogy a társadalmi mobilizáció meddig tartható fenn, és mennyiben tudnak ellenállni a külső nyomásnak. Az AES országai a globális Dél összefogásának mintapéldáivá válhatnak, ha meg tudják erősíteni az intézményeiket, diverzifikálják gazdaságukat, és sikerül távol tartaniuk a regionális instabilitást.
A régió kulcsszereplői ma azt üzenik a világnak: az afrikai államok többé nem hajlandók passzívan elszenvedni a külső befolyást. A jövő a saját kezükben van, vagy legalábbis most először tűnik úgy, hogy valóban lehetőségük van rá, hogy a maguk urai legyenek.
