Spanyol kutatók szerint az Aral-tó kiszáradt medre nemcsak a 20. század egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájának emléke, hanem hatalmas, ma is működő szén-dioxid-forrás. A Science folyóiratban bemutatott kutatás szerint a Kazahsztán és Üzbegisztán között fekvő egykori tó medre 1960 óta mintegy 748 millió tonna szén-dioxidot bocsáthatott ki, és további 605 millió tonna kerülhet a légkörbe, amennyiben a terület szárazon marad.
A kutatók ezért azt javasolják, hogy az elkerült kibocsátást karbonkreditekké alakítsák, és ezek értékesítéséből finanszírozzák az Aral-tó részleges helyreállítását.
A gyapot ára
Az Aral-tó egykor a világ negyedik legnagyobb tava volt. Pusztulása az 1960-as években gyorsult fel, amikor a Szovjetunió a tavat tápláló Amu-darja és Szir-darja vizének jelentős részét öntözésre, mindenekelőtt a közép-ázsiai gyapottermesztés kiszolgálására terelte el.
Az elhibázott vízgazdálkodás következtében a tó felszínének több mint kilenctizede eltűnt. Az egykori halászvárosok kikötői kilométerekre kerültek a víztől, a kiszáradt meder pedig sós, növényvédő szerekkel szennyezett sivataggá változott.
A következmények között eddig elsősorban a halászat összeomlását, a helyi éghajlat megváltozását és az egészségkárosító porviharokat említették. Az új kutatás szerint azonban a kiszáradás globális éghajlati hatása is jelentős.
Felnyílt a fedő
A tavak medrében nagy mennyiségű szerves anyag halmozódik fel. Ez részben olyan növényi eredetű szén, amelyet a folyók szállítanak a tóba, majd az üledékben rakódik le.
Amíg a medret víz borítja, az üledék kevéssé érintkezik a levegő oxigénjével, így a szerves anyag lassabban bomlik. A víz ebben az értelemben egyfajta fedőrétegként működik, amely a szenet a mederben tartja.
Amikor azonban a tó kiszárad, az oxigén behatol az üledékbe. A mikroorganizmusok lebontják a korábban felhalmozódott szerves anyagot, a folyamat során pedig szén-dioxid szabadul fel.
A kutatók szerint az Aral-tó medre így a korábbi szénelnyelőből kibocsátóvá változott. Az 1960 óta felszabadult 748 millió tonna szén-dioxid hozzávetőleg akkora mennyiség, mint Spanyolország, Franciaország és Belgium együttes éves kibocsátása.
Mi az a karbonkredit?
A karbonkredit lényegében egy igazolt, elszámolható kibocsátáscsökkentési egység. Egy kredit rendszerint egy tonna szén-dioxid – vagy azzal azonos klímahatású más üvegházhatású gáz – kibocsátásának elkerülését vagy légkörből történő kivonását jelenti.
Egy vállalat például megvásárolhat karbonkrediteket egy olyan projekttől, amely erdőt telepít, megújuló energiát létesít vagy megakadályoz egy előre jelezhető kibocsátást. A vásárló ezután a kreditekkel részben ellensúlyozhatja saját kibocsátását.
A rendszer mögötti gondolat egyszerű: aki pénzt fordít egy bizonyítható kibocsátáscsökkentésre, az piaci értéket kap érte. A projekt bevételhez jut, a vásárló pedig beszámíthatja a megvásárolt kreditet a saját klímacéljaiba.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kibocsátás fizikailag eltűnik. Ha egy légitársaság vagy ipari vállalat megvásárol egy kreditet, miközben saját kibocsátását nem csökkenti, a szén-dioxid ugyanúgy a levegőbe kerül. A rendszer csak akkor eredményez tényleges éghajlati előnyt, ha a támogatott projekt nélkül a kibocsátás valóban megtörtént volna, és az elkerült mennyiséget pontosan mérik.
Milliárdos érték
A kutatók számításai szerint az Aral-tó száraz medréből még mintegy 605 millió tonna szén-dioxid szabadulhat fel. Ha a meder egy részét ismét vízzel borítanák, ennek jelentős része az üledékben maradhatna.
Az elkerült kibocsátás alapján kibocsátott karbonkreditek értéke 3,1 és 15,8 milliárd euró között lehetne. A széles becslési sáv oka, hogy a karbonkrediteknek nincs egységes világpiaci áruk: értékük a piac, az ellenőrzés szigorúsága és a projekt minősége szerint erősen változik.
Az elképzelés szerint a krediteket olyan vállalatok vásárolhatnák meg, amelyek saját kibocsátásukat kívánják ellensúlyozni. A bevételt az öntözőrendszerek korszerűsítésére és arra fordítanák, hogy több víz jusson vissza az Aral-tó medencéjébe.
Nem a teljes tavat
A kutatók nem feltétlenül az 1960 előtti Aral-tó teljes helyreállításával számolnak. Ez a térség mai mezőgazdasági, társadalmi és politikai viszonyai között rendkívül nehéz, valószínűleg megvalósíthatatlan lenne.
A cél a tó egykori területének mintegy fele lehet. A tanulmányban idézett számítás szerint körülbelül 8,5 milliárd eurós beruházással – elsősorban az öntözési veszteségek mérséklésével – helyreállítható volna az 1960-as vízfelület hozzávetőleg 50 százaléka.
A régió elavult öntözőhálózatában a felhasznált víz akár 90 százaléka is elveszhet, mielőtt elérné a termőföldeket. A csatornák korszerűsítésével tehát nem feltétlenül a mezőgazdaságtól kellene elvonni a teljes vízmennyiséget: ugyanannyi termés kevesebb vízből is előállítható lenne.
A tervezett helyreállítás a számítások szerint 323 millió tonna szén-dioxidnak megfelelő karbonkreditet teremthetne, ami jelentős részben fedezhetné a beruházás költségeit.
Nem elég beültetni
A kiszáradt mederben már indultak növénytelepítési programok. Ezek célja elsősorban a talaj megkötése és a sós porviharok mérséklése.
A spanyol kutatócsoport mérései szerint azonban az ilyen száraz, sós környezetbe telepített növényzet nem köt meg annyi szén-dioxidot, amennyi a mederből felszabadul. Éghajlati szempontból tehát önmagában a fásítás nem oldja meg a problémát.
A kibocsátást igazán hatékonyan csak az állíthatná le, ha az üledéket ismét víz borítaná, és ezzel elzárná az oxigéntől.
Vitatott eszköz
A karbonkreditek piaca régóta komoly bírálatok tárgya. Számos erdővédelmi projekt olyan területekre kapott krediteket, amelyeket valójában nem fenyegetett közvetlen kivágás. Más esetekben a vállalt kibocsátáscsökkentés jóval kisebb volt a papíron elszámoltnál.
A karbonkreditek hitelességéhez több feltételnek kell teljesülnie. Bizonyítani kell, hogy a kibocsátás a projekt nélkül megtörtént volna; pontosan mérni kell az elkerült mennyiséget; garantálni kell, hogy ugyanazt a csökkentést ne adják el többször; és azt is, hogy az eredmény hosszú távon fennmaradjon.
Az Aral-tó esetében a kutatók szerint viszonylag erős a tudományos alap: a meder kibocsátása mérhető, az üledékben maradó szén mennyisége becsülhető, a víz visszavezetésének hatása pedig közvetlenül ellenőrizhető.
Ez nem szünteti meg a karbonkompenzációval kapcsolatos összes problémát, de az Aral helyreállítása lényegesen kézzelfoghatóbb projekt lehet, mint egy olyan erdő „megmentése”, amelyet talán soha nem is vágtak volna ki.
Több mint klímavédelem
A tó részleges feltöltése nemcsak a szén-dioxid-kibocsátást csökkentené. Mérsékelhetné a sóval és mezőgazdasági vegyszerekkel szennyezett porviharokat, javíthatná a környék lakóinak egészségi helyzetét, helyreállíthatna egyes vizes élőhelyeket, és részben újjáéleszthetné a halászatot is.
A kazahsztáni Északi-Aral példája már megmutatta, hogy korlátozott területen lehetséges a fordulat. A Kokaral-gát megépítése és a Szir-darja vízgazdálkodásának javítása után emelkedett a vízszint, csökkent a sótartalom, és egyes halfajok is visszatértek.
A nagyobb helyreállításhoz azonban Kazahsztán, Üzbegisztán és a teljes közép-ázsiai vízrendszerben érintett államok együttműködésére lenne szükség. A folyók vizén egyszerre osztozik a mezőgazdaság, a lakosság, az energiatermelés és a természet.
Nem egyedi eset
Az Aral-tó csak a leglátványosabb példája egy világméretű folyamatnak. Az iráni Urmia-tó, az afrikai Csád-tó, a bolíviai Poopó-tó, az amerikai Nagy-sóstó és Salton-tó, valamint a Kaszpi-tenger északi térsége szintén jelentős vízveszteséggel néz szembe.
Ha a kiszáradó tavak és vizes élőhelyek üledékei nagy mennyiségű szenet bocsátanak ki, akkor a jelenlegi nemzeti kibocsátási leltárak világszerte alábecsülhetik a vízvesztés éghajlati következményeit.
Az Aral-tó története így újabb fordulatot vehet. A mezőgazdasági termelés érdekében kiszárított tó helyreállítását most ugyanaz a piaci logika segíthetné, amely a kibocsátott szén-dioxidnak pénzben kifejezhető értéket ad.
A karbonkredit nem csodaszer, és nem helyettesíti a fosszilis kibocsátások tényleges csökkentését. Az Aral esetében azonban eszköz lehet arra, hogy a légkör védelmének gazdasági értékét visszaforgassák egy történelmi környezeti katasztrófa részleges jóvátételébe.
