A szudáni háborút ellenző politikai és civil erők elutasították Abdel Fattah al-Burhan tábornok, a Szudáni Fegyveres Erők vezetője által kezdeményezett „szudáni–szudáni párbeszédet”. Az Addisz-Abebában augusztus 22–23-án tartott konzultáció résztvevői szerint a kezdeményezés jelenlegi formájában nem alkalmas a háború lezárására, ezért nem kívánnak részt venni benne, és annak eredményeit sem ismernék el.
A találkozó végén ehelyett egy három pillérre – humanitárius intézkedésekre, tűzszünetre és civil vezetésű politikai rendezésre – épülő alternatív béketervet terjesztettek elő.
A konfliktus 2023 áprilisában robbant ki a Szudáni Fegyveres Erők, vagyis a SAF és a Mohamed Hamdan Dagalo, közismert nevén Hemedti vezette Gyorsreagálású Támogató Erők, az RSF között. A több mint három éve tartó háború súlyos humanitárius válságot, tömeges lakosságmozgást és az ország területi-politikai megosztottságának elmélyülését eredményezte.
A civil erők szerint legitimálná a katonai uralmat
Al-Burhan augusztus közepén támogatásáról biztosította egy országon belül megrendezendő politikai párbeszéd tervét, és jogi, politikai és biztonsági garanciákat ígért annak résztvevőinek. Vállalta többek között, hogy velük szemben felfüggesztik a jogi eljárásokat, és politikai nézeteik miatt nem vonják őket felelősségre.
A hadsereghez közelebb álló erők szerint egy átfogó belső párbeszéd teremthetné meg a háború utáni politikai rendezés alapjait. Al-Burhan ugyanakkor korábban világossá tette, hogy nem fogadna el olyan rendezést, amely az RSF-et vagy annak politikai szövetségeseit ismét meghatározó hatalmi pozícióba juttatná.
A háborúellenes erők ezzel szemben úgy látják, hogy a kezdeményezés a SAF politikai pozícióinak megszilárdítását és a katonai uralom legitimálását szolgálná. Különösen problémásnak tartják, hogy a tárgyalásokat a hadsereg ellenőrzése alatt álló területen, annak biztonsági felügyelete mellett rendeznék meg. Szerintük ezzel a háború által kialakított de facto területi megosztottság politikai intézményesítést kaphatna.
Vita az iszlamisták visszatéréséről
A kritikusok attól is tartanak, hogy al-Burhan kezdeményezése politikai teret nyithat az Omar al-Bashir korábbi rendszeréhez kötődő erőknek, köztük a feloszlatott Nemzeti Kongresszus Párthoz és az Iszlám Mozgalomhoz.
Az addisz-abebai dokumentum kifejezetten ezeknek a csoportoknak a kizárását követeli a politikai rendezésből. A résztvevők azzal vádolják őket, hogy hozzájárultak a jelenlegi háború kirobbanásához és elhúzódásához, és most egy új politikai folyamat segítségével próbálhatnak visszatérni.
A vita így már nem pusztán a háború lezárásáról, hanem Szudán jövőbeli politikai rendszeréről is szól.
Három párhuzamos út a békéhez
A résztvevők által elfogadott, „The Peace Process We Want” – „A békefolyamat, amelyet akarunk” című dokumentum három egymással párhuzamos folyamatot javasol.
Az első humanitárius: a civilek védelmét, a segélyszállítás akadályainak felszámolását, a fogvatartottak szabadon engedését és a menekültek visszatérésének elősegítését célozná. A második egy azonnali humanitárius fegyvernyugvástól vezetne el az állandó tűzszünetig. A harmadik pedig kifejezetten civil vezetésű politikai folyamat lenne.
Ebben kellene rendezni többek között az állampolgári egyenlőség, az állam és a vallás viszonya, az egységes és professzionális nemzeti hadsereg létrehozása, a korábbi rezsim struktúráinak felszámolása, az igazságszolgáltatás, az átmeneti alkotmány és a demokratikus átmenet kérdését.
Fontos elem, hogy a terv szerint a SAF és az RSF képviselői elsősorban a tűzszüneti és humanitárius tárgyalásokon vehetnének részt. Az ország politikai jövőjét meghatározó folyamatot civil szereplők kezében tartanák.
A közvetítők között is rendet tennének
A vita a Szudán körül kialakult nemzetközi közvetítési rendszer problémáit is megmutatja. Az Afrikai Unió, az ENSZ, az Európai Unió, az Arab Liga és az IGAD alkotta Quintet hónapok óta egyeztet a szudáni politikai szereplőkkel egy széles körű, szudáni vezetésű politikai folyamat kialakításáról.
Az addisz-abebai résztvevők nem utasították el a Quintettel való együttműködést, de egységesebb nemzetközi közvetítési rendszert követelnek, amelyben a különböző kezdeményezések nem versenyeznek egymással, és a döntéshozatal alapvetően szudáni kézben marad.
Attól tartanak ugyanis, hogy a párhuzamos nemzetközi fórumok lehetőséget teremtenek a SAF és az RSF számára arra, hogy kijátsszák egymás ellen a közvetítőket, és mindig azt a folyamatot részesítsék előnyben, amely az adott pillanatban számukra kedvezőbb.
A katonai győzelem önmagában nem rendezés
A politikai konfliktus mögött egy ennél mélyebb stratégiai kérdés húzódik meg: ki határozhatja meg Szudán jövőbeli államszerkezetét és a fegyveres erők helyét az államban.
A SAF katonai fölényének esetleges növekedése önmagában nem jelentené a politikai stabilitás helyreállítását, ahogy az RSF területi jelenléte sem elegendő egy működő állam létrehozásához.
A legnagyobb veszély éppen az lehet, hogy a katonai frontok és a politikai folyamat egymástól elszakadva fejlődnek. Ha nincs tűzszünet, miközben valamelyik fél saját politikai intézményeket és legitimációt épít ki, az tovább mélyítheti Szudán de facto felosztását.
Az addisz-abebai erők döntése ezért komoly akadályt jelent al-Burhan kezdeményezése előtt. A vita már nem arról szól, szükség van-e párbeszédre, hanem arról, ki szervezze azt, kik vehessenek részt benne, és a politikai rendezés megelőzheti-e egyáltalán a háború tényleges leállítását.
Geopolitikai szempontból ennek jelentősége messze túlmutat Szudán határain. Az ország vörös-tengeri fekvése, valamint Egyiptom, Etiópia, Líbia, Csád, Dél-Szudán és az Öböl-államok érdekeltsége miatt a szudáni rendezés regionális hatalmi kérdés is. Minél tovább húzódik a politikai megállapodás, annál nagyobb annak veszélye, hogy az átmenetinek indult megosztottság tartósan több hatalmi központra szabdalja az országot.
