Tíz év után ismét venezuelai alumínium indult az Egyesült Államokba, amerikai olajcégek készülnek dollármilliárdokat befektetni az országban, Caracas és az ellenzék pedig arról tárgyal, hogy mintegy négymilliárd dollárnyi, Londonban őrzött venezuelai arany New Yorkba kerüljön.
Kedden mindehhez újabb szimbolikus lépés társulhat: Donald Trump és Delcy Rodríguez először találkozik személyesen. Fél év alatt látványosan átalakult az amerikai–venezuelai viszony – de hogy az új modellből végül Venezuela vagy elsősorban az Egyesült Államok profitál-e, még korántsem dőlt el.
A legújabb fejlemény első látásra nem tűnik geopolitikai jelentőségűnek. Venezuela több mint 15 ezer tonna primer alumíniumot exportált az Egyesült Államokba, amire közel egy évtizede nem volt példa. A venezuelai állami Venalum, a Mercuria Energy és a Heeney Capital közötti megállapodásról beszámoló teleSUR egyenesen a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok új fejezetéről írt.
Máskülönben egy alumíniumszállítmány nem számítana jelentős fordulatnak, csakhogy ez egy egyre hosszabb sorba illeszkedik.
Fél év alatt fordult meg a kapcsolat
Az Egyesült Államok és Venezuela diplomáciai kapcsolatai 2019 óta gyakorlatilag befagytak. Washington Nicolás Maduro helyett Juan Guaidót ismerte el Venezuela legitim ideiglenes vezetőjeként, gazdasági szankciókkal próbálta elszigetelni a caracasi kormányt, az első Trump-adminisztráció pedig kifejezetten Maduro távozását és politikai átmenetet sürgetett. Az amerikai Kongresszus kutatószolgálata ezt később „maximum pressure”, vagyis maximális nyomásgyakorlási stratégiaként írta le.
2026 januárjában aztán az Egyesült Államok katonai művelete eltávolította Nicolás Madurót, akit New Yorkba vittek, ahol büntetőeljárás indult ellene. Az utódja azonban nem María Corina Machado vagy az amerikai támogatást élvező venezuelai ellenzék valamelyik vezetője lett, hanem Maduro korábbi alelnöke, Delcy Rodríguez.
És itt kezdődött az igazán meglepő fordulat.
Már januárban megindultak a tárgyalások Washington és Caracas között, februárban Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter Venezuelába utazott, márciusban pedig a két ország hivatalosan is helyreállította a 2019 óta megszakadt diplomáciai és konzuli kapcsolatokat. Rodríguez akkor úgy fogalmazott: Venezuelának „barátsággal és intelligenciával” kell új alapokra helyeznie viszonyát az Egyesült Államokkal.
Amerika visszatért a venezuelai olajmezőkre
Augusztus végén Washington bejelentette az új venezuelai olajmegállapodást. Az amerikai Fehér Ház szerint a konstrukció 65 milliárd hordó bizonyított venezuelai olajtartalék felett biztosít többségi amerikai ellenőrzést, miközben a North American Blue Energy Partners – NABEP – 17 olajmezőhöz kapott hozzáférést. Washington szerint az új termelés jelentős részét amerikai infrastruktúrával termelnék ki és amerikai finomítók dolgoznák fel.
Caracas ugyanakkor más hangsúlyokkal beszél ugyanerről a konstrukcióról. Delcy Rodríguez szerint Venezuela megtartja a föld alatti szénhidrogének feletti tulajdonjogát és szuverenitását, a megállapodás pedig munkahelyeket, magasabb béreket, jobb közszolgáltatásokat és állami bevételeket teremthet. A venezuelai kormány számításai szerint 65 dolláros olajár mellett a projekt futamideje alatt 209 milliárd dollárt meghaladó bevétel folyhat az államhoz. Ez természetesen előrejelzés, amelynek megvalósulása az olajártól, a beruházások tényleges nagyságától és a termelés felfuttatásától egyaránt függ.
Maga a megállapodás sem teljesen átlátható. Washington százéves koncessziókról, Rodríguez 25 éves konstrukcióról beszélt, és venezuelai ellenzéki politikusok, közgazdászok, illetve jogászok egyaránt kifogásolták, hogy a részletes feltételek nem nyilvánosak.
A folyamat azonban folytatódik. A Chevron több mint hétmilliárd dolláros beruházásokkal tervezi bővíteni venezuelai kitermelését, az olasz Eni új projektbe lépett be az Orinoco-medencében, az amerikai GE Vernova az energetikai infrastruktúra helyreállításában vesz részt. Szeptember közepén pedig Donald Trump közeli szövetségesének számító Harold Hamm Continental Resources vállalata írt alá előzetes megállapodást a PDVSA-val az Ayacucho–2 blokk fejlesztéséről.
Az ExxonMobil is a visszatérés lehetőségét vizsgálja – közel húsz évvel azután, hogy Hugo Chávez államosítási politikája miatt kivonult Venezuelából.
Még az arany is New Yorkba kerülhet
Talán még szimbolikusabb a venezuelai aranytartalék ügye.
A Bank of England mintegy 31 tonna, jelenlegi áron körülbelül négymilliárd dollárt érő venezuelai aranyat tart vissza évek óta. London 2019-ben Juan Guaidót ismerte el, ezért hosszú jogvita alakult ki arról, ki jogosult rendelkezni a venezuelai jegybank Londonban tárolt aranya felett.
A Reuters hét, a tárgyalásokat ismerő forrásra hivatkozva szeptember 18-án arról számolt be, hogy Rodríguez kormánya és a venezuelai ellenzék egy része közel került egy megállapodáshoz, amelynek értelmében az aranyat a New York-i Federal Reserve Bankba helyezhetnék át, vagy az amerikai pénzügyminisztérium felügyelete alá kerülhetne.
Fontos: nem Venezuela teljes aranytartalékáról van szó, és a konstrukció még nem végleges.
A tervezet szerint Caracas visszaszerezné az arany feletti jogi rendelkezést, de nem értékesíthetné azt szabadon. Az Egyesült Államok felügyelete mellett például hitelfedezetként lehetne felhasználni, egyebek mellett a júniusi földrengések utáni újjáépítés finanszírozására. Az ellenzéki tárgyalók ehhez átláthatósági mechanizmusokat és projektenkénti ellenőrzést követelnek.
Ha létrejön, különös történelmi fordulat lenne: a korábban az Egyesült Államoktól való pénzügyi függetlenedést hirdető chavista rendszer utódja amerikai felügyelet alatt próbálna hozzáférni egyik legfontosabb külföldi tartalékához.
Háttérbe szorult a demokráciaexport
A Fehér Ház jelenlegi hivatalos stratégiája továbbra is stabilizációról, gazdasági újjáépítésről és végül demokratikus átmenetről szól. A sorrend tehát feltűnően megváltozott. Az első Trump-adminisztráció idején Washington gazdasági és diplomáciai nyomással próbálta kikényszeríteni Maduro távozását és egy választásokhoz vezető átmenetet. Most az amerikai kormány szerint előbb működőképes gazdaságot és stabilabb politikai környezetet kell teremteni, és csak ezután következhet a demokratikus átmenet.
Egyelőre nem lehet eldönteni, hogy ez a „demokráciaexport” teljes elvetését jelenti-e, de az biztos, hogy Washington a korábbinál jóval tranzakcionálisabb külpolitikát folytat.
A Trump-adminisztráció együttműködik Delcy Rodríguezzel, noha ő maga a chavista rendszer egyik legfontosabb vezetője volt. Cserébe Venezuela megnyitja olaj-, energia- és nyersanyagszektorának jelentős részét amerikai vállalatok előtt, miközben az Egyesült Államok fokozatosan oldja a gazdasági korlátozásokat. Az amerikai pénzügyminisztérium augusztus végén több általános engedélyt is módosított, amelyek megkönnyítik a venezuelai olajjal, gázzal, arannyal és más ásványkincsekkel kapcsolatos tranzakciókat.
Caracas közben azt hangsúlyozza, hogy a szankciók részleges enyhítése nem elegendő, és teljes eltörlésüket szeretné elérni.
Az ellenzék számára ez keserű fordulat
Az új politika egyik legnagyobb vesztese könnyen a venezuelai ellenzék lehet.
A chavista rendszer legismertebb kritikusa, María Corina Machado nem ellenzi önmagában az amerikai befektetéseket. Sőt, az Egyesült Államokat Venezuela természetes stratégiai partnerének nevezte. Azt azonban kifogásolja, hogy nem világos, ki milyen feltételekkel írta alá az olajmegállapodásokat, milyen garanciákat vállaltak, és mindenekelőtt hogyan profitálnak belőlük maguk a venezuelaiak. Szerinte ekkora horderejű szerződéseket legitim, demokratikusan megválasztott kormánynak, nyilvános pályázatokkal és világos jogi keretek között kellene megkötnie.
Henrique Capriles szintén az átláthatóság hiányát bírálta, míg Rafael Ramírez, Chávez egykori olajminisztere és a PDVSA volt vezetője már „új kolonializmusról” beszélt. Ezek a politikai értékelések jól mutatják, hogy a venezuelai kormányt és az új modellt mindkét irányokból támadják.
De Washington kétség kívül azoknak okozta a legnagyobb csalódást, akik Maduro eltávolítása után gyors választásokat és teljes politikai rendszerváltást vártak. Annál is inkább, mert Trump és Rodríguez máig nem vállalt konkrét választási menetrendet.
A döntő kérdés nem Washingtonban dől el
Mindeközben nehéz figyelmen kívül hagyni Venezuela gazdasági realitását.
Az ország óriási energiatartalékai ellenére évtizedek óta alultőkésített infrastruktúrával, jelentős szakemberhiánnyal és jóval a történelmi csúcs alatt működő olajiparral rendelkezik. A külföldi tőke önmagában ezért nem idegen a venezuelai gazdaság történetétől. Még Hugo Chávez resource-nationalista modellje sem zárta ki a külföldi vállalatokat: inkább arra törekedett, hogy erősebb állami ellenőrzés mellett működjenek.
Venezuela történetében viszont visszatérő politikai kérdés, hogy kié az olajból és az ásványkincsekből származó haszon. A Chávez-korszak részben éppen abból a társadalmi és politikai elégedetlenségből táplálkozott, amely szerint Venezuela óriási olajvagyona nem hozott arányos jólétet a lakosság széles rétegeinek.
Ezért az amerikai–venezuelai kísérlet végső mércéje valószínűleg kevésbé ideológiai, mint gyakorlati lesz.
Ha az amerikai tőke újraindítja az olajmezőket és a bányákat, munkahelyeket teremt, stabilizálja a valutát, feltölti az államkasszát, helyreállítja az elektromos hálózatot és érzékelhetően emeli az életszínvonalat, Rodríguez politikája komoly társadalmi igazolást kaphat.
Ha viszont néhány év múlva a venezuelaiak azt látják, hogy olajuk és nyersanyagaik ismét nagy mennyiségben hagyják el az országot, miközben saját életkörülményeik alig változnak, könnyen visszatérhet az a resource-nationalista politikai reflex, amelyből egy generációval korábban maga a chavizmus is jelentős erőt merített.
Az átalakulás folyamata mindenesetre gyorsul. Szeptember 23-án Donald Trump és Delcy Rodríguez várhatóan személyesen is találkozik New Yorkban az ENSZ-közgyűlés margóján – először Maduro januári eltávolítása óta.
