Bár számos városi legenda övezi, Ausztráliában nem titkos katonai zónákat rejtenek a kontinensen átívelő kerítések, hanem egy különösen makacs problémát próbálnak kezelni velük: az elvadult és betelepített állatok pusztítását.
Nem összeesküvés, mezőgazdasági védekezés
Ausztrália belső vidékein több ezer kilométer hosszú kerítések húzódnak, ezek azonban nem titkos bázisokat, rejtett civilizációkat vagy Antarktisz felé vezető legendás utakat zárják el az avatatlanok elől. A kontinens gigantikus kerítésrendszerei mezőgazdasági és természetvédelmi célokat szolgálnak: a juh- és szarvasmarhatartó területeket próbálják védeni a dingóktól, a nyulaktól és más invazív állatoktól.
A legismertebb ezek közül a dingo- vagy vadkutya-kerítés. Queensland állam hivatalos adatai szerint a Wild Dog Barrier Fence mintegy 2400–2500 kilométer hosszan húzódik, és körülbelül 26,5 millió hektárnyi legelőterületet véd a vadkutyáktól és dingóktól. A kerítést ma is karbantartják, mert a juh- és marhatartás szempontjából továbbra is komoly gazdasági jelentősége van.
Ősi ragadozó és mezőgazdasági probléma
A dingó különleges helyet foglal el Ausztrália élővilágában. Nem olyan frissen betelepített állat, mint a nyúl vagy a teve: a National Museum of Australia szerint körülbelül ötezer éve érkezhetett a kontinensre, és azóta a természetes ökológiai rendszer részévé vált. A múzeum úgy fogalmaz, hogy bár a dingó eredetileg betelepített faj, elég régóta él Ausztráliában ahhoz, hogy csúcsragadozóként funkcionális szerepe legyen az ökoszisztémában.
Ez a kettősség teszi különösen nehézzé a kérdést. Ökológiai szempontból a dingó sok helyen fontos ragadozó, amely féken tarthat más állatpopulációkat. A juhtartó gazdák szemszögéből viszont veszélyforrás, mert a dingók és a vadkutyák jelentős károkat okozhatnak az állatállományban. A kerítés tehát nem valamiféle egzotikus kuriózum, hanem egy több mint száz éve zajló konfliktus tárgyi emléke: hogyan lehet együtt élni egy olyan ragadozóval, amely egyszerre része a tájnak és veszélyezteti a gazdálkodást.
A „nagy ausztrál fal” története a gyapjúval kezdődött
A dingo-kerítés előzményei a 19. század végéig nyúlnak vissza. A juhászat Ausztrália egyik legfontosabb ágazata volt, a dingók pedig a gyapjútermelésre épülő gazdaság egyik fő ellenségének számítottak. A vadászat, mérgezés és helyi kerítések önmagukban nem bizonyultak elegendőnek, ezért egyre hosszabb védelmi vonalakat alakítottak ki.
A kontinens dingo- és vadkutya-kerítéseinek rendszere ma több államon átívelő infrastruktúra. A kerítés mentén földutak futnak, a szakaszokat rendszeresen ellenőrzik, javítják a sérüléseket, pótolják az oszlopokat, és igyekeznek megakadályozni, hogy állatok ássanak alagutakat alatta. Ez nem ember ellen épült fal, hanem állatok mozgását korlátozó, folyamatos karbantartást igénylő mezőgazdasági védmű.
Amikor a nyulak ökológiai katasztrófát okoztak
Ausztrália másik híres kerítésrendszere a nyulak miatt épült. A nyugati partvidéken húzódó Rabbit-Proof Fence, vagyis nyúlkerítés története a kontinens egyik legismertebb inváziós ökológiai példája. A Western Australia állami könyvtárának összefoglalója szerint az első nagy nyúlkerítés építése 1901-ben kezdődött, és az úgynevezett Number 1 Rabbit Proof Fence 1834 kilométer hosszan húzódott a déli parttól az északnyugati partvidék felé.
A nyulakat európai telepesek hozták be Ausztráliába, részben vadászati céllal. A National Museum of Australia szerint az európai üregi nyulat 1859-ben telepítették be, és ötven éven belül szinte az egész kontinensen elterjedt. A faj rendkívüli szaporasága, a bőséges táplálék és a természetes ellenségek hiánya miatt a nyúl az egyik legsúlyosabb mezőgazdasági és természetvédelmi kártevővé vált Ausztráliában.
A vírus sem oldotta meg végleg a problémát
A nyulak elleni küzdelemben Ausztrália a 20. század közepén biológiai fegyverhez nyúlt. A CSIRO adatai szerint 1950-ben engedték szabadjára a myxomatosis vírusát, amely a világ első igazán sikeres emlőskártevő elleni biológiai védekezési programjává vált. A vírus drámai módon visszavetette a nyúlállományt, de a hatás nem maradt tartós: az 1950-es évek végére a nyulak és a kórokozó együttfejlődése miatt enyhébbé vált a betegség, a nyúlpopuláció pedig ismét növekedni kezdett.
Ez jól mutatja, hogy Ausztráliában az invazív fajok elleni védekezés nem egyszeri beavatkozás, hanem állandó, költséges és sokszor csak részleges eredményt hozó küzdelem. A kerítések, a kilövés, a mérgezés, a vírusok és a karanténintézkedések együtt sem tudták teljesen felszámolni a problémát.
A tevék sem egzotikus díszletek, hanem invazív állatok
A harmadik nagy ausztrál történet az elvadult teve. A tevéket a 19. században hozták be Ausztráliába, mert a száraz belső területeken kiválóan használhatók voltak szállításra és felfedezőutakra. Amikor azonban a vasút, a teherautók és más modern közlekedési eszközök átvették a szerepüket, sok tevét szabadon engedtek vagy sorsára hagytak.
A Northern Territory kormányzati oldala szerint az elvadult tevék ma Ausztrália szárazföldi területének több mint 37 százalékán fordulnak elő, az Északi Területen pedig a földterület több mint 40 százalékán jelen vannak. A hivatalos összefoglaló szerint számuk meghaladja az egymilliót, és megfelelő körülmények között gyorsan növekedhet.
A tevék különösen aszály idején okoznak súlyos károkat. Vizet keresve megrongálhatják a kerítéseket, kutakat, vízvezetékeket és épületeket, miközben legelésükkel és taposásukkal az őshonos növényzetet is károsítják. A teve Ausztráliában nem romantikus sivatagi állat, hanem egy rosszul lezárt kolonizációs korszak élő következménye.
A legnagyobb baj az ember által felborított egyensúly
A dingók, nyulak és tevék története első pillantásra különös állatos érdekességnek tűnhet, valójában azonban ugyanarról szól: Ausztrália ökoszisztémája rendkívül érzékenyen reagált az emberi beavatkozásokra. A kontinens hosszú földrajzi elszigeteltsége miatt sok őshonos faj olyan környezetben fejlődött ki, ahol nem voltak jelen az eurázsiai típusú ragadozók, patások vagy gyorsan szaporodó rágcsálók.
Amikor ezek az állatok a gyarmatosítás, a kereskedelem és a mezőgazdasági terjeszkedés nyomán megjelentek, a természetes fékek sokszor hiányoztak. A nyúl túlszaporodott, a teve elvadult, a dingó pedig a mezőgazdasági termelés és a természetvédelem határán vált vitatott szereplővé. Az eredmény több ezer kilométernyi kerítés, folyamatos állami beavatkozás és máig tartó vita arról, hogy hol húzódik a határ természetvédelem, gazdasági érdek és kártevőirtás között.
Nem titkokat őriznek, hanem következményeket
Az ausztrál kerítéseket ezért nem érdemes misztifikálni. Nem titkos világokat rejtenek el, hanem nagyon is földhözragadt problémákra adott válaszok: állatállományt, termőterületet, vízforrásokat és sérülékeny élőhelyeket próbálnak védeni.
A történet mégis izgalmas, mert megmutatja, hogy egy kontinens történelme nemcsak városokban, parlamentekben és háborúkban íródik, hanem drótkerítésekben, elszaporodott nyulakban, szomjas tevékben és a juhnyájak körül ólálkodó dingókban is. Ausztrália nagy kerítései végső soron az emberi beavatkozás hosszú árnyékai: annak emlékei, hogy egy ökoszisztémába betelepített fajokat később már csak óriási költséggel, részlegesen és sokszor ellentmondásos módon lehet kordában tartani.
