A BRICS-országoknak nincs szükségük saját euróra, és a jüan sem alkalmas arra, hogy egyszerűen átvegye a dollár helyét. Paulo Nogueira Batista Jr., a brazil jegybank egykori vezető tisztségviselője, volt IMF-igazgató és a BRICS Új Fejlesztési Bankjának egyik alapítója egészen más modellt javasol: egy kizárólag nemzetközi elszámolásokra és tartalékképzésre szolgáló, több ország által közösen kibocsátott digitális valutát. A Valdaj Klub számára készített tanulmányában már azt is részletesen leírja, hogyan lehetne felépíteni egy ilyen rendszert.
A júniusban megjelent A Path to a New Reserve Currency című jelentés nem egyszerűen a „BRICS-valuta” régi ötletét veszi elő. Batista szerint éppen ez a megfogalmazás félrevezető: sem közös jegybankról, sem a nemzeti valuták megszüntetéséről, sem az euróhoz hasonló monetáris unióról nincs szó. A javasolt pénz kizárólag a nemzetközi kereskedelemben és a devizatartalékokban kapna szerepet.
A dollár gyengül, de nincs, ami átvegye a helyét
Batista érvelése abból indul ki, hogy a dollár továbbra is a világ meghatározó valutája, ám szerinte pozíciója fokozatosan erodálódik. Ennek egyik okát az Egyesült Államok pénzügyi és költségvetési sérülékenységében, a másikat pedig a dollár és a nyugati pénzügyi infrastruktúra geopolitikai eszközként történő alkalmazásában látja. A szerző úgy véli, a szankciók, vagyonbefagyasztások és az amerikai kereskedelempolitika egyre több országot ösztönöz alternatívák keresésére.
A probléma az, hogy egyik kézenfekvő alternatíva sem tölti be önmagában a dollár szerepét.
Az arany Batista szerint túl ingadozó, az euró pedig ugyan a világ második legfontosabb valutája lett, de soha nem közelítette meg igazán a dollár súlyát. Ráadásul az euróban tartott orosz eszközök befagyasztása azt is megmutatta, hogy az európai valuta geopolitikai kockázatok szempontjából sem feltétlenül jelent független alternatívát.
A jüan már érdekesebb lehetőség, és nemzetközi használata valóban gyorsan növekszik. Batista szerint azonban Kínának magának sem feltétlenül érdeke a renminbi teljes internacionalizálása. A kínai valuta még nem teljesen konvertibilis, a tőkemérleg megnyitása pedig erősebben kitenné az országot a nemzetközi pénzpiacok ingadozásainak. A jüan iránti nagymértékű külföldi kereslet emellett felértékelődést okozhatna, ami rontaná a kínai export versenyképességét.
Innen jut el Batista a fő következtetéséhez: a dollár relatív visszaszorulása nem feltétlenül egy másik nemzeti valuta felemelkedéséhez, hanem többpénzű nemzetközi rendszerhez vezethet.
Miért nem elég rubelben, rúpiában vagy jüanban kereskedni?
A BRICS eddig elsősorban a nemzeti valuták használatát próbálta növelni. Batista ezt fontosnak, de önmagában elégtelennek tartja.
Példaként az orosz–indiai kereskedelmet hozza fel. Ha Oroszország többet exportál Indiába, mint amennyit onnan importál, akkor az orosz fél nagy mennyiségű rúpiát halmoz fel. A probléma nem maga a rúpiában történő fizetés, hanem az, hogy mihez kezdjen Oroszország a felhalmozott rúpiával. Az indiai valuta nem teljesen konvertibilis, tartalékvalutaként sem használható széles körben, és nincs feltétlenül elegendő indiai áru vagy befektetés, amelyre a teljes többletet el lehetne költeni.
A kétoldalú nemzeti valutás elszámolás ezért Batista szerint egy ponton a barterhez hasonló korlátokba ütközik. A nemzetközi kereskedelemnek továbbra is szüksége van közös elszámolási egységre, fizetőeszközre és tartalékeszközre.
Először csak egy elszámolási egység születne
A szerző ezért nem azonnal vezetné be az új valutát. Első lépésként létrehozna egy New Unit of Account, vagyis új elszámolási egységet – röviden NUA-t.
Ez 15–20, főként globális déli ország valutájából álló kosár lehetne. Az egyes pénzek súlyát Batista javaslata szerint az országok vásárlóerő-paritáson számolt GDP-je határozná meg. Az új egység induláskor akár egy az egyben megfelelhetne egy dollárnak, később azonban árfolyama a valutakosár mozgását követné.
A NUA-t fokozatosan lehetne bevezetni a nemzetközi pénzügyi gyakorlatba. A BRICS Új Fejlesztési Bankja például dollár mellett ebben is vezethetné számláit, az érintett államok pedig fizetésimérleg-statisztikáikat is megadhatnák NUA-ban. Csak azután alakítanák át valódi tartalékvalutává, hogy már kialakult valamilyen elfogadottsága és használati gyakorlata.
Egy új bankra is szükség lenne
Batista szerint sem a BRICS Új Fejlesztési Bankja, sem a közös tartalékalap, a CRA nem alkalmas az új valuta kibocsátására. Előbbinek fejlesztési banki mandátuma van, utóbbi pedig fizetésimérleg-válságok kezelésére létrehozott – ráadásul gyakorlatilag soha nem használt – konstrukció.
Ezért egy teljesen új intézményt javasol, amelyet Global South Banknak – Globális Dél Bankjának – nevez el.
Ez sem feltétlenül lenne BRICS-intézmény. Batista abból indul ki, hogy nem minden BRICS-tag akarna azonnal csatlakozni – Indiát külön is megemlíti –, miközben BRICS-en kívüli országok részt vehetnének benne. Az új pénzt ezért sem „BRICS-valutának”, hanem egyszerűen New Reserve Currencynek, NRC-nek, vagyis új tartalékvalutának nevezné.
A konstrukció ugyanakkor szükségszerűen BRICS-központú lenne, és Batista szerint Kína részvétele gyakorlatilag nélkülözhetetlen.
Nem arany, hanem államkötvények adnák a fedezetet
Az egyik legérdekesebb rész az új pénz fedezetéről szól.
Batista határozottan elutasítja azt a gyakran felmerülő elképzelést, hogy a BRICS új valutáját aranyhoz vagy nyersanyagkosárhoz kellene kötni. Szerinte éppen ezek árfolyam-ingadozása tenné instabillá az új pénzt. Az NRC tehát fiat, vagyis bizalmi pénz lenne, akárcsak a dollár, az euró vagy a jüan.
A fedezetet ehelyett a részt vevő államok kötvényeinek kosara biztosítaná.
A Global South Bank maga is rövid lejáratú kötvényeket – New Reserve Bondokat, NRB-ket – bocsátana ki. Az NRC korlátlanul átváltható lenne ezekre, az NRB-k pedig a tagállamok állampapírjaiból összeállított kosárra. Minden kibocsátott NRC és NRB mögött száz százalékban ott állna a részt vevő államok megfelelő értékű kötvényállománya.
A kibocsátást külön felső korláttal is fékeznék. A bank működését pedig szándékosan erősen szabályalapúvá tennék, hogy politikai döntésekkel ne lehessen korlátlanul pénzt teremteni.
Kína egyszerre lenne a rendszer ereje és problémája
A konstrukció egyik alapvető ellentmondását Batista sem próbálja megkerülni.
Egy ilyen országcsoport gazdasági teljesítményének legalább 40 százalékát Kína adná, így a kínai állampapírok és a jüan súlya is kiemelkedően nagy lenne. Ez stabilitást és hitelességet adhatna az új pénznek, ugyanakkor könnyen azt a benyomást kelthetné, hogy a Globális Dél Bankja valójában kínai intézmény.
Batista ezért kettéválasztaná a gazdasági súlyt és a szavazati jogot. Kína nagy részesedést kapna a fedezeti kötvénykosárban, de ennél kisebb döntéshozatali súlyt, miközben kettős többségi szabályok akadályoznák meg, hogy Peking vagy néhány nagy tagállam egyedül dönthessen.
A szerző szerint ez Kínának is elfogadható kompromisszum lehetne. Egy közös nemzetközi valuta ugyanis részben levenné a jüanról a dollár alternatívájának szerepét, így Peking úgy növelhetné a dollárrendszertől való függetlenségét, hogy közben nem kellene teljesen megnyitnia tőkepiacát vagy vállalnia a renminbi gyors felértékelődésének kockázatát.
A legnagyobb akadály végül politikai
Batista nem állítja, hogy a terv könnyen végrehajtható. Sőt, a tanulmány egyik külön fejezetében három fő problémát azonosít: a részt vevő országokkal szembeni bizalom hiányát, Kína túlsúlyát és az Egyesült Államok, illetve a nyugati országok várható ellenreakcióját.
A szerző szerint Washington minden komoly, dollártól független pénzügyi rendszer létrehozását stratégiai kihívásként kezelné. Szankciókkal és pénzügyi nyomással is számol, ezért úgy véli, az alapító országoknak már a rendszer létrehozása előtt fel kellene készülniük az ilyen kockázatokra.
Maga Batista is elismeri: a legnagyobb kérdés nem az, hogy technikailag létrehozható-e az új valuta, hanem hogy megvan-e hozzá a politikai akarat.
Nem a dollár eltörlése, hanem egy többvalutás világ
A javaslat végső célja nem az, hogy az NRC egyszerűen leváltsa a dollárt. Batista inkább olyan nemzetközi pénzügyi rendszerben gondolkodik, amelyben a dollár, az euró, a jüan és az új tartalékvaluta egyszerre létezik. Ha működőképesnek bizonyulna, az NRC a történelem első olyan jelentős nemzetközi valutája lehetne, amely mögött nem egyetlen állam vagy regionális monetáris unió, hanem több kontinens országainak közösen kialakított rendszere áll.
Ebben rejlik a tanulmány valódi jelentősége is. A „BRICS-valutáról” szóló vita gyakran megakad annál a kérdésnél, hogy lehet-e közös pénze Brazíliának, Oroszországnak, Indiának vagy Kínának. Batista válasza lényegében az, hogy nem kell közös pénzüknek lennie. Elég lehet egy olyan közös nemzetközi eszköz, amely egyikük nemzeti valutáját sem váltja fel, viszont lehetővé teszi, hogy egymással és harmadik országokkal ne kelljen minden tranzakció végén visszatérniük a dollárhoz.
Ha ez egyszer megvalósulna, az már nem egyszerű dedollarizáció volna, hanem a nemzetközi pénzrendszer szerkezetének átalakulása.
