Mi a baj a nyugati hitelezéssel?
A nyugati típusú külhitelezés – legyen szó az IMF, a Világbank vagy magánbankok gyakorlatáról – hosszú évtizedek óta rendszeresen adósságcsapdába sodorja a fejlődő országokat. A konstrukciók látszólag rugalmasak és piaci logikán alapulnak, de a valóságban gyakran figyelmen kívül hagyják az adós ország valutájának sérülékenységét, gazdasági ciklusait és strukturális hátrányait.
A keményvalutában, főként dollárban denominált hitelek a fejlődő világ számára különösen kockázatosak. Ezek az országok jellemzően gyenge valutával és külső függőségekkel küzdenek, ezért bármilyen globális pénzpiaci zavar, kamatemelkedés vagy belső politikai instabilitás esetén a törlesztésük aránytalanul megdrágul.
A dollárban felvett hitel egyfajta árfolyamfogásként működik: miközben az ország a saját pénzében szerzi bevételeit, egy olyan valutában kell törlesztenie, amelyet nem irányíthat. Ez a kettős kitettség a devizaadósság egyik legfőbb problémája.
A hitelciklusok gyakran nem fejlődést, hanem megszorítást és strukturális kiigazítást eredményeznek. A „feltételekhez kötöttség” elvén működő hitelek következményeként számos ország egészségügyi és oktatási rendszere esett áldozatul a költségvetési konszolidációnak, miközben a hitelek egy része újabb hitelek törlesztésére ment el.
A rendszer nem változik – pedig 2008-ban megrepedt
A 2008-as pénzügyi válság egy pillanatra megnyitott egy történelmi ablakot a reform előtt. Sokan úgy hitték, hogy az uralkodó pénzügyi modell elérte a határait, és jön a nagy átalakulás. A válság elhozta a rendszerszintű kritikát, de a rendszer maga nem omlott össze – sőt, közpénzekből mentették meg.
Az IMF, a nagybankok és a dolláralapú rendszer gyakorlatilag sértetlenül élte túl a saját maga által okozott krízist. Az államok, az adófizetők és a jövő nemzedékei fizették meg az árát. A szuverén döntéshozatal visszaszorult, és a hitelezők hatalma nőtt.
A rendszert nem belülről, hanem kívülről lehet csak kimozdítani. Egyre többen – köztük neves közgazdászok is, mint Yanis Varoufakis vagy Jeffrey Sachs – azt hangsúlyozzák, hogy új pénzügyi egyensúlyra van szükség. Nem feltétlenül a dollár trónfosztásáról van szó, hanem arról, hogy megszűnjön a kizárólagossága.
A globális Dél országainak valós alternatívára van szükségük: olyan hitelezésre, amely nem csak a pénzáramlásról, hanem a reálgazdasági fejlődésről szól.
A kínai típusú hitelezés mint lehetséges alternatíva
Képzeljünk el egy olyan külhitelezési rendszert, amely nem azonnali profitot keres, hanem a hosszú távú gazdasági kapacitásépítést szolgálja. Ebben a modellben a hitelezés célja nem az, hogy a hitelező megszedje magát, hanem hogy a beruházás nyomán növekedjen a termelés, a kereskedelem és a helyi hozzáadott érték.
Tételezzük fel, hogy egy ország a közép- vagy hosszútávú céljai elérése érdekében fejleszteni szeretné az infrastruktúráját, de a valutája hajlamos leértékelődni. A klasszikus nyugati logika szerint ilyenkor vagy dollárhitelt kap, fix törlesztéssel, vagy a saját valutájában vesz fel kölcsönt, de borsos kamattal. Az eredmény: adósságcsapda.
Egy másik logika szerint azonban a cél maga a vasút, nem a kamatnyereség. Ezért a hitel:
- jüanban kerül kihelyezésre,
- alacsony kamatot tartalmaz,
- a visszafizetésnél szerepel egy záradék, amely figyelembe veszi az adós ország valutájának esetleges leértékelődését,
- és nem piaci hozamokat, hanem kereskedelmi integrációt, stabilitást és regionális fejlődést céloz.
A hitel tehát nem pénzügyi termék, hanem gazdaságpolitikai eszköz.
Pénz mint eszköz, nem mint cél
A politikaigazdaságtan különbséget tesz áruáramlás és pénzáramlás között. Az egyiknél a pénz a termelés és csere eszköze. A másiknál a pénz öncélú, és önmagát termeli újra. A nyugati hitelezés – főként a válság utáni évtizedekben – a másodikat valósította meg: pénzből pénzt csinált, reálgazdasági háttér nélkül.
A kínai típusú hitelezés viszont – legalábbis eszményi formájában – az első logikát követi. A pénz a gazdaság szolgálatában áll, nem önálló értéktermelőként működik. Az ilyen hitelrendszer célja nem az, hogy a pénz maga termeljen nyereséget, hanem hogy termelés és kereskedelem jöjjön létre.
Így lesz a jüan alternatíva
Ha egyre több ilyen típusú hitel kerül kihelyezésre jüanban, azzal párhuzamosan a jüan elfogadottsága is nőni fog. A beruházások nyomán a helyi szereplők jüanhoz jutnak, és elkezdik egymás közt is ezt használni. Így a jüan forgalomban marad, kereskedelmet szolgál, és egy új hitelpiaci ökoszisztéma jön létre.
Az állami szintű, stratégiai hitelek után megjelennek a piaci szereplők is. Ha egy vállalat jüanban jut bevételhez, akkor természetesen ebben is vesz fel hitelt – hiszen ezzel minimalizálja az árfolyamkockázatot. Lépésről lépésre kialakulhat egy privát jüanhitelezési piac is, amely már nem függ közvetlenül az állami döntésektől.
A jüan nem váltja le a dollárt – de eléri, hogy az többé ne legyen egyeduralkodó. És ez önmagában is rendszerszintű változás.
A különbség: rugalmasság és méltányosság
Az új típusú hitelezés egyik kulcsszava a rugalmasság. Ha egy ország nem tud időben törleszteni, nem az az első reakció, hogy megszorításokat és strukturális reformokat követelnek rajta. Hanem az, hogy megnézik: miért nem tud? És mit lehet úgy átalakítani, hogy hosszabb távon mégis megtérüljön a beruházás?
A másik kulcsszó: méltányosság. Az a belátás, hogy egy ország gazdasági nehézségei nem feltétlenül szándékos hibák eredményei, hanem történelmi és geopolitikai adottságokból fakadnak. A méltányos hitelező nem alázza meg partnerét, hanem együttműködik vele.
Lehet így is – és talán már el is kezdődött
Hogy ez az alternatíva már valóság vagy még csak lehetőség – azt nehéz megmondani. A kínai Övezet és Út kezdeményezés megvalósulása során látott példák mindenesetre biztatóak, akárcsak a BRICS Új Fejlesztési Bankjának hitelezési gyakorlata. Tehát az biztos, hogy az elvek már megfogalmazódtak, a gyakorlat pedig több esetben közelít hozzájuk. Nem egy konkrét projekt vagy szerződés számít igazán, hanem a logika, amely mentén egy új hitelrendszer kiépülhet.
Kína egyedülálló pozícióban van ahhoz, hogy ezt a logikát valóra váltsa. A kérdés csak az, hogy él-e vele – és ha igen, hogyan. Ha nem, akkor a világ marad ott, ahol most van: az egypólusú pénzügyi rendszer csapdájában. De ha igen, akkor talán egyszer tényleg eljuthatunk oda, hogy a fejlődés és a pénzügyi méltányosság nem egymást kizáró fogalmak.
